Lélemozi 150
2011 április 25. | Szerző: Izolda
Keze gondolkodás nélkül találta meg a lámpa kapcsolóját, kicsit bosszúsan, de némileg beletörődve sóhajtott egyet, majd felöltözött. Éjjel három óra volt, s ahogy mostanában már többször előfordult vele, felébredt. Olyan éber tudott lenni az éjszaka derekán, hogy reménytelennek tűnt, hogy az ágyban maradjon. Kipróbálta, de csak több órás hánykolódás lett mindig az eredmény.
Nem mintha alapvetően bármilyen alvásproblémája lett volna, ez valami más volt. Annyira dolgoztak benne a gondolatok, az érzések, hogy még ezt a pár óra öntudatlan létet sem engedélyezték neki.
Mint annyiszor, most is a férfire gondolt, a találkozásaikra, a levelekre. Szép lassan kialakult egyfajta menetrend a kapcsolatukban. A levelek mindennaposak maradtak, ez volt az alap, a beszélgetéseik, melyben sokszor észrevétlenül olyan dolgokra jöttek rá, amiken aztán maguk is meglepődtek. Ahogy láncszemtől láncszemig fonták egymás gondolatait, egészen hosszú füzérré, s közben minél többet tártak fel bensőjükből a másik és önmaguk számára. Persze ezek a felismerések nem voltak mindig kegyesek az ego számára, egyáltalán nem. Sőt, olykor nagyon kegyetlen szembesülések voltak, legalább is az ő számára. De lassan megtanulta némileg kívülről szemlélni az életét, a sorsában lévő összefüggéseket, s kezdte érteni a miérteket, az öntudatlan szerepjátékokat. A mintákat, amiket önmagában hordozott, s amik mindannyiunk sajátja, s belénk ívódva uralják tetteink.
A szeretet és a bizalom, mint két alappillére a leveleiknek, a feltétel nélküli elfogadás, e nélkül nem juthattak volna semerre sem, csak járták volna körbe körbe a táncot kifulladásig.
S ez a feltétel nélküli szeretet és bizalom, ez tette lehetővé azt is, hogy találkozásaikban is megéljenek egy másfajta minőséget. Minden alkalom olyan volt, mint egy gyöngyszem, önmagában tökéletes, egyedi és megismételhetetlen.
A kis ház, az erdő szélén mint egy sziget, ahol végre mindketten megmutathatták a lelkükben őrzött szerelmük a másiknak. Nagyokat sétáltak az erdőben, s ahogy a fák lombkoronájától rejtett világ megmutatta magát egy-egy hegytetőn vagy tisztáson, így nyíltak meg ők is egymás felé. S ahogy a szem nem tud betelni a látvánnyal, a hegyek, a völgyben kanyargó folyó, a napfelkelte, vagy az éjjeli telihold csodájával, úgy ők sem tudtak eltelni egymással. Szerelmük olyan volt, mint a tavasszal ébredő természet, egy bimbóból kifeslő ezerszirmú virág, tele élettel, illattal, színnel.
Együtt, egymás karjában megszűnt minden, mintha egy másik világban léteztek volna, ahol nem voltak határok, nem voltak korlátok, tabuk és falak, nem volt én és te. Megcsillant a Mi, ez az annyira vágyott, és mégis az egótól olyan távoli Mi….
A lelkük táncolt, és a testük követte minden lépését, a hosszú sétákban, a felszabadult nevetésekben, a könnyekig felkavaró gyönyör mélységében, a néma ölelésekben, az esti beszélgetésekben, az éjszaka csendjében. Mint Nap fivér s Hold nővér, de a sors kegyes volt hozzájuk, nekik megadta, amire azok csak vágyakoznak az idő végezetéig.
De minden mi születik, véget ér egyszer. Az élet, a tárgyak, a szépség, a vágyak, ezek mind csak múló illúziók. Csak a lélek szerelme az örök, feltétel nélküli s szabad szerelem. S ők erre vágytak, az öröklétre, de lehet e szabad valami, amíg e földön él? Hiába szabad a lélek, ha a test követel, vágyai vannak. Enni kell, aludni, szeretkezni, fázik és melege van. Biológiai és vállalt kötelékei szövevényes hálójában keresi a maga útját. S a test, az anyag, hogyan is tudná követni a lélek szárnyalását? Hisz a test magának követel, de nem birtokolható az, ami megfoghatatlan. Minden, mit kezedbe fogsz, vagy meghal egyszer, vagy életedre tör. Ha egy pillangó a kezedre száll, gyönyörködhetsz benne, de markodban nem tarthatod, mert akkor semmivé válik. Megszelídíthetsz egy tigrist, de vigyázz, meg ne érezze egyszer is rajtad a vér szagát, mert akkor nem menekülsz előle.
Vágyott, mindennél jobban vágyott arra az örök, időtlen szerelemre, mit a lelkében őrzött, de vágyott a férfira is. S bár találkozásaikban a most pillanatának megélését nem árnyékolták be viharfelhők, de ezeken az éjszakákon fejében zakatoltak a kérdések. S bár tudta, hogy a válaszokat neki kell megtalálnia, de ettől még nem lett könnyebb meglelnie azokat….folyt.köv.
Lélekmozi 149
2011 április 22. | Szerző: Izolda
Látszólag minden úgy indult, mint átlagos péntek reggelen. Miközben az első kávéját kortyolgatta átfutotta a leveleit, s próbálta átgondolni a napi tennivalókat. Elővette a naptárát, de szeme megakadt egy korábbi bejegyzésen. Csak egy felkiáltójel, s a bekarikázott dátum, ennyi jelölte a napot, mikor végre újra találkoztak. Több száz levél, sok ezer mondat és milliónyi gondolat után.
Nagyon várta már ezt a találkozást, bár a szó, hogy nagyon, nem mondott el semmit abból a várakozásból, ami benne élt. Egy darabig elvolt a levelekkel, s a bennük lévő gondolatok kitöltötték az egész napját. Jött, ment, dolgozott, bevásárolt, látszólag mindent úgy tett, mint máskor, de ezek a cselekedetek nem voltak mások, mint a test beidegződött napi rutinjai, az ’én’ ösztönös cselekvései. De élete, az igazi, egy szép lassan felfedezett belső világban játszódott, mint egy élet az életben. S ott, ebben a benti világban lassan kezdte felfedezni önmagát. Persze néha megakadt, néha megijedt attól, amit látott, de nem adta fel. A levelek, a kíváncsiság és valami belső tűz hajtotta mindinkább befelé. De mégis, másik fele, mely a földi világ rendszerében élt, egyre sürgetőbben, már-már követelődzőn tette fel a maga kérdéseit, s létének ezt a felét sem hagyhatta figyelmen kívül. Őrlődött, a két világ határán, egyik lába itt, a másik ott, mint a szokványos egyenlítős képeken.
Mikor eljutott arra a pontra, hogy már végképp nem tudta, hogyan fogja feloldani magában ezt a kettőséget, nos akkor a férfi felajánlotta, hogy találkozzanak. Átutazóban pont erre jár, a hétfő délután megfelelő lenne egy sétához – írta, s természetesen egyből igent mondott. A nagy nap reggelén sokáig állt a szekrény előtt, majd végül felvette azt a ruháját, amire először is gondolt. Nem akart másnak látszani, mint aki volt valójában. Önmagát adta a levelekben, hát önmagát fogja adni a találkozásban is.
Csodálatos délután volt. Először csak percekig álltak, és szótlanul ölelték egymást. Minden, ami nem volt kimondható, átadhatóvá vált ebben az ölelésben. Mint a hajótörött, akit hosszú hánykolódás után végre partra vetett a tenger, s csak fekszik, leborulva a földre, s nem tud betelni vele. Így álltak ők is, különálló szigetként, az őket körülvevő emberóceánban.
A szavak, amik máskor folyamként áradtak ki ujjai közül most csak nehezen találták meg maguknak az utat. Inkább csak figyelte Őt, összehasonlította a benne lévő hangot az igazival, amit most hallott. És az arcát, melyet hol ilyennek látott, hol olyannak, de még egyikben sem az volt, mint aki benne élt.
Talán átverés ez az egész, talán Ő nem is Ő, ez az erdő, ahol sétálunk nem is létezik, csak illúzió, hogy fogja a kezét, és talán ez az egész nem más, mint egy álom, ami szertefoszlik a reggeli kávé párolgó gőzében.
Ha nem érezte volna az illatot, akkor talán ezt is hihette volna. De ez az illat, ami már ott volt a kisházban is, aztán felismerte az első találkozáskor, s olykor esténként, mikor látszólag egyedül feküdt az ágyában, de mielőtt belezuhant volna az éj tudattalan mélyébe még áthatolt a falakon és bezárt ajtókon át, nos ez az illat, ez itt volt most is. S az illat testet öltött, hangja volt, érintése, kérdezett és válaszolni kellett rá. Pedig nem vágyott a szavakra, csak az ölelésre vágyott. Már nem volt fontos, hogy mit akart elmondani, ha majd egyszer valóban találkoznak, már nem érdekelte, hogy honnan jött, s merre fog továbbmenni, azt sem tudta, hogy látja –e még valaha, s minden gondosan előre eltervezett kérdése mintha nem is létezett volna. Csak a most volt fontos, a pillanat, ahogy átölelte a padon ülve, beburkolva őt szeretetével és illatával. Nem volt külvilág, nem voltak vágyak, nem volt múlt és jövő, csak a jelen létezett. Minden összeolvadt ebben az egy pillanatban.
De minden most véget ér egyszer, s minden pillanat a következőben már csak a múlt része lesz.
– Ne sírj – mondta a férfi. Bár látszólag a testem messze megy tőled, de én itt maradok veled. Nem veszíthetsz el, mert benned élek. S én nem veszíthetlek el, mert te bennem élsz.
Pedig ő nem sírt, a könnyek tavát még csak borzolgatta a szél, a hullámok még nem csaptak ki a partra, hogy aztán mások számára is látható formában könnyenként csorogjanak le az arcán. De a férfi megérezte a kezdődő vihart, megérezte és felkészült rá. Tudta, hogy itt sokkal nagyobb erővel kell megvívnia, mint a föld ereje. Ez a belső pusztítás sokkal nagyobb károkat tud okozni, mint egy hirtelen támadt orkán. Az egó sötétségének kétségbeesett harca a fénnyel szemben, a halál harca az örök élettel szemben. A férfi ezt mind látta és érezte előre.
Talán azt is, ahogy most itt ül, a gondolataiba mélyedve, ezen a látszólag szokványos péntek reggelen, s lassan elborítja a kétségbeesés. Tehetetlenül hánykolódott vágyai tengerében, az akarat rángatódzásában, az érzelmek hullámzásában. Néha csak úgy előtörtek a semmiből, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudjon szabadulni ebből a saját maga teremtette örvényből. Ekkor csak zuhant lefelé, a kút mélyére, irányt vesztve, görcsbe rándult tagokkal, reményt vesztetten.
Megmosta arcát, rendbe szedte magát, és egy mélyről jövő sóhajjal becsukta maga után az ajtót. Hisz ez sem volt más, mint egy szokványos péntek reggel, s halványan rámosolyodott az őt köszöntő portásra….folyt.köv.
Lélekmozi 148
2011 április 21. | Szerző: Izolda
– Bolond ez az április – gondolta, az egyik pillanatban ragyogóan süt a nap, a másikban meg zuhog az eső. Megdörzsölte a fejét egy törölközővel, majd a következő mozdulattal bekapcsolta a laptopját.
Első dolga az volt, hogy megnézte a postafiókját. Semmi – futott át egy halvány borúhullám az arcán, mikor meglátta, hogy a 30-40 levél közül egyik sem az, amelyikre várt.
– Mikor is találkoztak? Három hete, vagy négy? Végül is mindegy, az idő – már mint a mostani naptár szerinti – nem igazán volt tényező a kapcsolatukban. Bár nem igen tudta, hogy lehet-e ezt a dolgot egyáltalában kapcsolatnak nevezni.
Mert hát leszámítva azt az első találkozást, amikor segített cipelnie a csomagját egy rövid szakaszon, tulajdonképpen nem is találkoztak. Akkor is csak véletlenül. Persze, a véletlen igen fura jószág….elhiteti magáról, hogy nincs, aztán kiderül, hogy mégis csak van, s ezzel már be is bizonyította, hogy tényleg nincs….
Azóta csak leveleztek, igaz, azt elég intenzíven. Mondhatni folyamatosan. Ő legalább is így kelt, és így feküdt minden nap. A reggeli kávé mellet már írta az első levelét, és a jó éjt is a laptop mellett találta. S ezek nem arról szóltak, hogy mi történt aznap, sőt, inkább szóltak a múltról, és annak a jelenben megnyilvánuló következményeiről. Beszélgetések voltak, melyben a hang egy belső hang formájában jelent meg szinkronban a képernyőn olvasottakkal.
Ez a csúsztatott kommunikáció persze néha nehézkessé tette a dolgot, legalább is az ő számára, mert nem szerette, ha sokat kellett várakoznia egy-egy kérdésére íródott válaszra. Főleg, hogy a válaszok nem is mindig érkeztek meg a következő levélben, és nem is egy levél futott egyszerre.
Mindenképp újszerű és némileg szokatlan formája volt ez számára az ismerkedésnek. De hát valóban ismerkedtek? Nem inkább arról van szó, hogy újra felismerik egymást?
Össze volt kissé zavarodva. Néha olyan tisztán látott mindent, máskor meg nem értett semmit. Azok a tényezők, amik mások kapcsolatában számottevőek, itt alig bírtak jelentőséggel, ellentétben olyan dolgokkal, amik mások számára nem, vagy alig léteztek. Mert hát valljuk be, olyan férfivel még nem találkozott, aki iránta érzett szerelmét nem a mostani, hanem előző életbeli találkozásaik sorára alapozza. Ahhoz, hogy megértse, neki is a másik fejével kellett gondolkodnia, a másik szemével látnia. S ezek a múltba nézések nem voltak mindig örömtelik. Ennek az életnek nevezett össznépi társasjátékban legalább annyi sebet adunk, mint kapunk, még ha az adott pillanatban nem is vagyunk ennek tudatában, vagy az aktuális „én” épp az ellenkezőjéről van meggyőződve.
S most is, a jelenben is, mert hát azért csak ebben létezünk, a legjobb szándék mellett is mennyi fájdalmat tud okozni egy-egy kimondott szó, vagy maga a némaság, ami a válaszok nélkül maradt kérdések után maradt…
De minden furcsaságával, érthetetlenségével, realitás mentes, de mégis valóságosnak tűnő paradoxonjával együtt vágyott rá, s mindennél jobban vágyott abba a mások számára láthatatlan világba, ahol a férfi valóban létezett.
Mert az volt, láthatatlan és megfoghatatlan. Olyannak tűnt, mint egy ködből és fényből szőtt lebegés, ami körbevesz, beburkol, de megfogni nem lehet. Amint utána nyúlnál szétfoszlik, kifolyik az ujjaid közül.
Tudta, ahhoz, hogy vele lehessen neki is olyanná kell válnia, mint Ő. Át kell lépni egy határon, át egy másik világba, ahol csak egy törvény él, és ez a szabadság. Neki is köddé kell válnia, s belső szemével tekintenie a körülötte lévő világra, hogy igazán megértse mindazt, ami körbeveszi. Ki kell lépnie a testéből, túl kell lépni a fájdalmon, földi szerelmen, vágyakon, sérelmeken, a múlton, s mindazon, amit a jövőjéről képzelt. Ezek itt mind nem fontosak, nem számítanak, mind csak visszahúznák.
– De hogyan? – ez volt az a kérdés, amit legtöbbször tett fel magának. Harcolt, önmagával harcolt. Súlyos csatákat vívott magában a régi és az új, a félelem és a bátorság, a vágyott ismeretlen és a megszokott valóság.
De néha már látott, igazán tisztán látott, túl a tükrök hamis illúzióján.
Olyan volt ez, mintha egy kút peremén állna. Ha leugrik vagy meghal, vagy megtanul közben repülni, de akkor olyan magasságokba szállhat, amiről még álmodni sem mert. Nincs biztosíték, nincs semmi, amibe kapaszkodhatna, és nincs visszaút… Nem tudott semmit, de bízott. Olyan mélyről jövő bizalmat érzett, ami úgy tűnt, mindig is a sajátja volt, csak eddig ennek sem volt a tudatában.
Bízott a férfiban, hogy ott lesz vele, ködből és fényből szőtt erős karjaival megfogja, védi őt, hogy el ne merüljön az örvénylő feketeségben.
És néha már bízott önmagában is, a megérzéseiben, a belső hangjában, de tudta, hogy még sok dolga van e téren. Mert még olykor elég egy elejtett szó, vagy egy kérdés után maradó némaság, s még becsukódnak a kapuk, s ködbe vész a vágyott világ…..Még túlságosan itt élt, még túlságosan akart, vágyott, még nem győzte le teljesen önmagát…..folyt.köv.
Lélekmozi 147
2011 április 18. | Szerző: Izolda
Olyan valószínűtlenül meredek, göröngyös és sáros volt az út, hogy biztos volt benne, hogy eltévedt. Pedig annyira figyelt, mikor először itt járt, hogy egyedül is visszataláljon. Próbált minden kanyart, minden kereszteződést valamihez kötni, egy fához, egy táblához, de úgy látszik ezek is, mint az álmok csak halvány derengésnek tűntek emlékeiben. Már harmadszor hitte, hogy a következő ösvénynél célba ér, de minduntalan csalódnia kellett.
De csak baktatott tovább felfelé, még egyszer csak meglátta az erdő alatt a kis házat. Diadalmasan elmosolyodott, s megszaporázta lépteit.
A kert előtt megállt, szemével végigsimogatta a fákat, beleszippantott a föld és eső szagú levegőbe, majd óvatosan kinyitotta a nyikorgó kaput.
Bement a házba, és szélesre tárt minden ajtót és ablakot. A nap és a friss szellő percek alatt fénnyel és tavaszillattal töltötte be a szobákat, s az öreg bútorok hangos pattogással üdvözölték az életet.
Kipakolta táskáját, s ösztönös mozdulatokkal a helyére tett mindent.
– Nocsak – lepődött meg önmagán – milyen otthonosan érzem már most itt magam. Mintha már nem csak egyszer jártam volna itt – futott át rajta a gondolat, miközben kiment a teraszra.
Igen, ez a terasz, talán ezért jött ide. Minden terasz-érzés eszenciája. Ahogy ott állt, és végigpásztázta tekintetével a hegyeket, az erdőbe vesző utakat, a folyó fenséges létét, nézte a felhők királyi vonulását – egyszer csak megérzett valamit. Egy gyengéd, mégis erős kéz érintését, ahogy az összetartozás jeleként megérintette a vállát. Egy pillanatra összerezzent, de inkább volt ez jóleső borzongás, mint félelem, de ahogy oldalra pillantott nem látott senkit.
– Különös – gondolta. Már álltam itt, vagy egy nagyon hasonló helyen. S bár már nem érzem azt a kezet, de itt maradt egy illat. Ezt az illatot ismerem, itt van az orromban, emlékszem rá, csak nem emlékszem, hogy kié.
De ahogy a gondolat végigfutott rajta hirtelen, pillanatokra képek jelentek meg előtte, mint a filmkockák. Önmagát látta – talán kicsit fiatalabb volt, meg olyan más volt a ruhája, de ő volt, minden kétséget kizárólag. S volt ott egy férfi, magas, kicsit idősebb, sétáltak és beszélgettek. A következőn meg csak álltak, összeölelkezve, s igen, ott érezte ugyanezt az illatot.
A képek, ahogy jöttek el is tűntek, s még mindig ott állt a terasz korlátjának támaszkodva,
Nem számított az idő, most nem, azért jött, hogy azt tegye, amit csak szeretne. Mindegy, mikor alszik s mikor kel fel, mikor eszik, fürdik, dolgozik-e vagy olvas. Fáradtnak érezte magát, így felment a keskeny lépcsőn, hogy megágyazzon magának a fenti kis szobában.
De ahogy belépett ismét megcsapta orrát az a különös illat. A szobában a kinti, tavaszi csípősség ellenére kellemes meleg volt, az ágy megvetve, körülötte a széken ruhák s egy cipő. És az illat, ugyanaz az illat, amit már korábban is érzett, de látni, azt megint nem látott senkit sem.
Talán máskor, máshol már rég megijedt volna, s rémülten hátrált volna ki a házból, de most fura mód nem félt.
– Talán van a háznak egy jóságos szelleme? – mosolyodott el magában, de aztán racionális fele meggyőzte, hogy a ruhák nyilván még tavalyról maradtak így, s a meleg? Nos, talán jól szigetelnek a falak.
Levetkőzött, s ahogy lefeküdt, szinte egyből le is csukódtak a szemei.
Még nem aludt el, mikor megérezte, hogy valaki hozzáér. Gyengéd, megnyugtató mozdulatokkal simogatja az arcát, haját, s apró csókok borzongató puhaságát érezte a nyakában. S az illatot, mindig ugyanazt az illatot.
Kinyitott a szemét, de nem látott senkit, becsukta a szemét, s újból érezte a simogatásokat. Kinyitotta, semmi, becsukta, ott volt.
– Nem vagyok őrült, tudom, hogy nem vagyok őrült, csak valami olyasmi történik velem, amiről eddig nem tudtam, hogy létezik – gondolta, s hagyta, hogy a láthatatlan kéz álomba ringassa.
Sokáig aludt, s mikor felébredt első gondolata a férfi volt, akit tegnap a teraszon látott a szeme előtt megelevenedett filmkockákban.
Végére akart járni a dolognak, tudni szerette volna, hogy mi történik vele. Persze, nagyon egyszerű lett volna összepakolni, bezárni a ház ajtaját s visszamenni az úton oda, ahonnan jött. De nem, maradni akart, megfejteni ezt az egészet, megtalálni azt, akiről nem tudta, hogy kicsoda, nem látta, de attól a pillanattól fogva érezte, hogy belépett a házba. Vagy már korábban is? Igen, mintha már korábban is érezte volna. Mindig, amikor valami bajba keveredett, vagy félt, vagy kilátástalannak tűnt minden, igen, akkor mindig érezte, hogy van valaki, aki segít neki, beszél hozzá, vagy csak megfogja a kezét, s elvezeti oda, ahova mennie kell. Vagy amikor egyedül volt, s nagyon sírt, görcsbe rándultan zokogott, nos akkor is, gyengéden átölelte és csendben vigasztalta őt.
Nem, látni soha nem látott senkit, mármint abban az értelemben, ahogy a látást szó használni szokta. De mégis látott, s érzett, mintha ez a valaki csak az ő belső világában létezett volna, de ott nagyon is látható s érezhető volt.
S most, valamitől, ebben a házban ez a belső világ megelevenedett. Kézzelfogható bizonyítékok sorába ütközött, a ruhák a széken, a meleg a szobában, a frissen gőzölgő kávé a terasz asztalán, ami igen csak valóságos ízvilággal kényeztette, s már meg sem lepődött annyira. Nem is kereste, hogy ki tehette oda, csak Ő lehetett.
– Ok, most leülök ide, s megvárom, amíg megmutatod magad. Nem félek Tőled, nincs mitől félnem. Ha bántani akarnál, már megtehetted volna – mondta ki hangosan, de csak a madarak feleltek neki vidám csicsergéssel.
Becsukta szemét, s odafordította az arcát a vakító nap reggeli sugarainak. Először az illatot érezte meg, aztán az érintést, s végül meghallotta a hangot. Egy senki máséhoz nem hasonlítható, nyugodt, kissé rekedtes hangot, s miközben gyengéden simogatta az arcát, mint ha csak egy gyermekhez szólna, mesélni kezdett. Régmúlt történetek elevenedte meg előtte, fájó és vidám történetek, érzések, melyek hol melegséggel, hol meg szomorúsággal töltötték meg egy-egy pillanatra a szívét. S minden történetben ott volt ő, egyszer kislányként, öregként, fiatal nőként vagy gyermekként megint. S látta a férfit, ki hol így, hol úgy jelent meg, de mindig ott volt valahol a közelében. S bár a történetek, mint egy letűnt korok filmkockái peregtek szemei előtt, de mégis tudta, hogy ezek mind az ő történetei. Mint megannyi élet, megannyi átélt történet, érzelem, egy másik, de mégis benne élő világ visszatükröződései. A születés és halál közti pillanatok emlékei.
S bennük az örök szerelem, mely mindig életre hívta újra meg újra önmagát. Az örök futás, a keresés, a lángolás és a parázs izzó fénye, melyből új remény, s a reményből mindig új élet fakadt. Mint egy véget nem érő ámokfutás valami, vagy valaki után, a megtalálás felismerése, majd az elvesztés miatti bánat érzése, s a vágyból születő újabb életek körforgása megint.
Ahogy ott ült, szinte észrevétlenül legördült egy könnycsepp az arcán, majd még egy, és sorban a többi. Egyszerre érzett bánatot és örömet, fájdalmat és megkönnyebbülést. Temetés és születés pillanata volt ez. Siratta régi önmagát, mert érezte, már semmi sem lesz olyan, mint valaha volt. Valami végérvényesen megváltozott, már nem fog fel alá rohangálni a régi utakon, nem fog ugyanazokba a falakba ütközni egy láthatatlan labirintusban. Nem, ezt tisztán érezte. De látni, nos látni még nem látott semmit. Nem látta, hogy merre tovább, nem tudta, hogy az új utak vajon falakba ütköznek-e, ezt mind nem tudta. De érzett. Valami megmagyarázhatatlan bizalom és hit töltötte el a szívét. Megérzett valamit abból az erőből, ami körbevette, de annak ellenére, hogy tudta, ez mindennél hatalmasabb és erősebb, amit valaha gondolt, nem félt mégsem.
Csak ült ott és átadta magát az érzésnek. Az illat, az érintés, az erő, s igen, a szeretet érzésének. S ezek már nem rajta kívül léteztek, ott voltak benne, mint a történetek, melynek emlékei ködfátyla úgy foszlott szét, mint az eső után felszálló pára a folyó felett.
Lassan kinyitotta a szemét, s csak nézte ezt az új, kinyílt világot. Még minden olyan, de mégsem ugyanaz már. A változás, mely önmagából fakadt, lassan láttatni engedte az illúziókon túli világot.
Érezte, hogy keresése és ámokfutása véget ért. Nem kell fel-alá rohangáljon többet, amit keresett soha nem veszett el. Mindig itt volt, benne, csak ki kell nyitnia a szemét, az igazit, hogy újra láthatóvá váljon a világ.
Még pár napig ott maradt a házban, nagyokat aludt, és sokat ült a teraszon látszólag semmit sem téve. Már nem akarta mindenáron meglátni a férfit, hisz tudta, bármikor beszélgethetett vele, amikor csak akart. S annyi megbeszélni valójuk volt.
Aztán eljött az idő, ideje volt összecsomagolnia. Gondosan bezárta a házat, búcsúzóul még sokáig állt a terasz korlátjának dőlve, s a kertkapu hangos nyikorgással búcsúzott tőle.
Meleg volt, szokatlan meleg ezen az áprilisi napon, s egyre nehezebben cipelte csomagját a meredek hegyi úton lefelé mikor hirtelen, szinte a semmiből elő tűnt egy férfi. Látszólag idegen, de mégis ismerős vonásokkal. Volt a szemébe valami különös fény, mely emlékeztette valakire.
– Segíthetek? – kérdezte, s ahogy mondta már nyúlt is a csomagjáért.
Ahogy egy pillanatra összeért a bőrük, hirtelen megérezte az illatot. Ugyanazt az illatot.
Nem mondott semmit, csak némán bólintott, s ahogy elmosolyodott hosszan a férfi szemébe nézett. ……..és ” pereg már a film”….….folyt.köv.
Lélekmozi 146
2011 április 13. | Szerző: Izolda
Bár már elég öreg lehetett, mégsem látszott annak. Sőt, szinte már kicsit hivalkodóvá is tette új ruhája, ahogy megcsillant rajta olykor a nap sugara. Gondos kezek munkáját tükrözte mindez, a fényes lakkozás, a fém cirádákban megbújó apró festékpöttyök.
Elsőre talán semmi különös, csak egy szépen felújított vasúti pad. De maga a tény, hogy az erdőszéli kis ház teraszán állott, nos elgondolkodtató volt némiképp.
Az emberek sorsa a tárgyak sorsa is? Vagy a tárgyak sorsa az, hogy öröklik gazdájuk életét?
De hát egy pad, ami kitudja hány évtizedik állt egy állomás peronján, óhatatlanul felveti a kérdést, hogy birtokolt gazdátlansága vajon kinek a sorsát tükrözi?
A gyermekét? – aki az út várokozásának izgalmában fel-fel pattan, apró lábaival harangozva rugdosva, és sáros kis cipőjével felmászva lesi, hogy jön-e már a vonat, ami elrepíti a csodásnak tűnő ismeretlenbe?
A fiúét? – aki percenként nézve az óráját ül, egyenes háttal, szemével a semmibe meredten közönyt színlelve, izzadt kezében egy ibolyacsokorral?
A nőét? – aki súlyos szatyrait maga mellé téve, szemében a fásultság tompa fényével, kezében a munka fáradt remegésével, fejében a múlt halványlila emlékeivel vár?
Az öregét? – aki büdösséget árasztó szatyraival biztosítja magának a nyugalmat, a pad birtoklását egy-egy éjszakára?
S megannyi élet, melynek cikázó rohanásának részese egy-egy percre, órára, hogy aztán a következő pillanatban átadja helyét az újonnan jövőknek.
S most itt áll, az erdőszéli kis ház teraszán, szinte elhagyottan. De ahogy leülök, s lassan elcsendesedik körülöttem a világ, mesélni kezd. Halvány suttogás, apró kacagás, mosoly és nevetés, sírás és születés – apránként fedi fel előttem titkait. A múlt emlékeit, melyek a jelenen áthatolva a látóhatár messzeségébe vetítik a jövőt. S minden történet már az én történetem, minden könnycsepp az én könnyem, minden érzés az én érzésem. Én vagyok a gyerek, a fiú, az öreg, hogy holnap ismét gyermekké váljak és új csodákat, új szerelmeket keresve táncoljam tovább az életet.
Tegnap egy állomáson állt, ma egy teraszon, holnap talán egy temetőben, bölcs némasággal hordozza életünk titkait.
De ha jól figyelsz, ha egy kicsit leülsz ebben a folytonos rohanásban, ha kizárod a külvilág zaját, akkor meghallod azt a történetet, amit csak Neked szánt….folyt.köv.
Lélekmozi 145
2011 január 24. | Szerző: Izolda
A háromfejű sárkány a hegytetőn ült, és a kismadarat nézte.
A madár a kiálló szirt szélén tollászkodott. Finoman igazgatta apró csőrével a szárnyait, s néha csak úgy, a maga kedvéért beletrillázott a levegőbe.
A sárkány önmagával beszélgetett, megtehette, hisz három feje volt, Irigység, Mohóság és Butaság.
Irigység hallgatta a madár énekét s bosszankodott magában, mert hiába próbált ő is trillákat kicsalni torkából, bármennyire is erőlködött abból csak lángok és bűzös kén csapott ki.
Mohóság kapzsin nézte a színpompás tollakat, s arra gondolt, hogy ha azok a tollak is az övé lennének mennyivel szebb lenne, és talán Ő is sokkal kecsesebben tudna repülni, épp úgy, mint a kismadár.
Butaság felváltva hallgatta Irigység és Mohóság dünnyögéseit, és bőszen bólogatott mellé.
Eközben a kismadár egykedvűen folytatta napfürdőzését, s tudomást sem vett a sárkányról.
Irigység azon gondolkodott, hogy egyszerűen csak rá kellene fújnia egyet a madárra, s az a kitörő lángokból egy pillanatra hamuvá válna.
De Mohóság egyből ellenezte az ötletet, mert akkor semmivé válnának a madár tollai is, s azokat ő szerette volna magának.
Egyre hevesebb vitájukban mindkettő annyira ragaszkodott a saját elképzeléséhez, hogy félő volt, hogy a sárkány mindjárt leharapja egyik fejével a másikat.
Butaság megijedt, hogy ő is veszélybe kerül s hirtelen kieresztve a hangját elordította magát.
Erre a kismadár összerezzent, s még egy utolsó trilla kíséretében a magasba szállt.
Felmérve a veszteséget Irigység és Mohóság egyszerre vetette magát Butaságra, akinek esélye sem volt a túlerővel szemben.
Mohóság, ahogy megérezte a vér szagát egy hirtelen mozdulattal Irigységre vette magát.
Pár percig azt hitte, hogy győztes, csak ahogy a két nyakból szivárgó vér lassan elvette az összes erejét, akkor döbbent rá, hogy a többiek nélkül ő is menthetetlen, s holtan bukott a porba.
A kismadár még egy pillantást vetett rájuk, aztán végleg eltűnt a szivárvány mögött….folyt.köv.
Lélekmozi 144
2011 január 11. | Szerző: Izolda
– „Hány kiló vagy?”
– 2 diplományi, ennyire futotta, meg egy világkörüli útra. Persze hol ezzel, hol azzal, csak véletlen, hogy most egyedül jöttem. Tulajdonképpen még megvan a lakás, amit apámtól kaptam, ott élek, oda térek mindig vissza, ha épp nincs semmi más. Mert élni azért itt is kell.
– „Hány kiló vagy?”
– 3 gyereknyi, két fiú, egy lány. Nem, nem jártam be a világot, nem gyűjtöttem diplomákat, nincsen céges autónk, s nem voltunk nyaralni a horvátoknál idén sem. A férjem jó ember, kalákába építettük a házat a barátainkkal. Igen, néha azért még a színpadra álmodom magam, de egyre ritkábban.
– „Hány kiló vagy?”
– Két és fél. Most pont ennyi arany van rajtam. Természetesen kaptam őket, bár már nem is tudnám pontosan megmondani mindegyikről, hogy kitől is, de nem is ez a lényeg. A mostani férjem plasztikai sebész, tőle nem aranyat szoktam kapni, de ez gondolom látszik.
– „Hány kiló vagy?”
– Nincs súlyom, pillekönnyű vagyok. Légvárakban élek, álomport eszek, harmatvizet iszok. A szél az útitársam, a csillagok a barátaim, a felhők a léghajóim, a Nap a szeretőm, s a szivárvány lesz a temetőm. Illúziót vetek, és csodát aratok. Délibábnak látsz, pedig az örök fény vagyok. Álmodban jöttem, de halálod után is Veled maradok….folyt.köv.
Lélekmozi 143
2010 december 23. | Szerző: Izolda
Ha kigyúlnak a fények, s az este csendes már,
Ha mindenki a magán templomában áll,
S várja majd a csodát, mi csak neki szép,
S keres majd egy kezet, mit megfoghat még,
S körben állva nevet, csak ma, mert így kell,
S eljátssza még azt is, mit sosem hinne el,
Játszik gazdag embert, s boldog hontalant,
Csavargók közt királyt, s bohócként urat,
Árvaként a szülőt, meddőként gyermeket,
S varázsol magának sok színes felleget,
A fojtogató bűzből tömjénfüst illatát,
A félelmek árnyából bátorság palotát,
A néma sikolyokból harsogó nevetést,
A béna mozdulatból gyengéd, kis ölelést,
S játszana még tovább, de múlik már az éj,
S ha eljő majd a hajnal, az álom tovakél.
De addig egyre nevet, hogy a könnye is csorog,
S szomorúan nézik Őt az angyalok.
Lélekmozi 142
2010 december 11. | Szerző: Izolda
A cirkusz szó számomra egy összetett fogalom. Legkevésbé a klasszikus értelemben vett cirkusz jut róla eszembe. Először inkább a jelzőként használt kifejezés, az „ez egy kész cirkusz”. Aztán a cirkuszos dalszövegek, filmek, játékok, majd csak ez után a sárga-piros-kék csíkosra festett ponyva, s valahol a végén egy színpad, ahol bohócok, állatok, bűvészek meg zsonglőrök versengenek a kegyeimért egy poros, fülledt szagú sátorban.
Nem is vonzott különösebben soha sem a cirkuszi világ. Valahogy erre a színpadra soha nem vágytam, ellentétben más színpadokkal.
Talán ezért is kaptam azt a lehetőséget a héten, hogy átértékeljem magamban a cirkusz fogalmát, mert szerintem mindenki, aki egyszer is élőben eljut a Cirque du Soleil valamelyik előadásra már másképp gondol rá.
Szinte semmit nem tudtam róluk azon kívül, hogy világhírűek, így számomra különösen nagy öröm volt, hogy a látvány mellé egy tökéletes zenei élményt is kaptam. Az egész este alatt élő zene megy, a zenekar ott van a színpadon, az énekesnőnek meg kiemelt szerepe van a történetben és a látványban egyaránt. A hangját hallgatva eszembe jutott most futó énekes –kerestetik műsoraink, s hát, van még hova fejlődnünk…
Az egész este számomra valahogy egy show – koncert – színház – cirkusz sajátos keveréke, ahol minden egyes elem pont annyira van jelen, amennyire kell, érvényesülni hagyva a többit is, hogy a végén egy tökéletes élmény -varázslatot kapjunk.
S ebben az egészben életképekként jelennek meg az egyes produkciók, különállóan, de mégis szerves egységet alkotva. A profizmus itt nem kérdés, s mivel a látványt nehéz lenne leírni, így inkább az érzésről mesélnék, vagy a megfigyelésekről.
Például ahogy a légtornászokat csodáltam egyszer csak feltűntek a színpadon álló, mozdulatlanul a magasba tekintő, a kezükben egy kötelet fogó emberek, akik dacára a látványnak, a körülöttük zajló nyüzsgésnek, a tapsviharnak le nem vették szemüket a rájuk bízottakról. Biztosították, hogy akik odafenn vannak biztonsággal végezhessék dolgukat. Akkor éppen kicsit olyanok voltak, mint az őrangyalok.
Aztán elnéztem a légtornászokat, akik egymás szemébe nézve ugrottak a semmibe azzal a tudattal, hogy életük a földi s égi őrangyalok, és a másik kezében van, aki századmásodperc pontossággal kell, hogy akkor és oda érkezzen, ahol találkozhatnak a levegőben. Micsoda bizalom kell ehhez, egymásra figyelés, együtt lélegzés, lelki egymásra hangolódás. Talán csak egy gyerekben van meg ez az ősbizalom, mikor leugrik valahonnan, mert tudja, hogy az apja elkapja odalent. És nagy ritkán, ha szerencsések vagyunk, megélhetjük egy szerelemben, ha még felnőttként képesek vagyunk rá…
Talán ezek a pillanatok, érzések tették olyan emberközelivé számomra az egészet, mert az embert láttam meg bennük. Nem a csillogó sminket, hanem a smink mögött évekig csorgó verejtéket. Nem a tökéletes zsonglőrmutatványt, hanem azt, aki ezerszer szedte össze a szétguruló labdákat. Nem a rúdon játszi könnyedséggel kapaszkodó izomembert, hanem a többszázezer fekvőtámaszt, ami ahhoz az izomhoz kellett. A fergeteges ritmusban csattogó buzogányon a vércseppeket, amik ráragadtak az őt pörgető lábáról. S a végén a győzelmet az arcokon, az önmaguk, félelmeik, kétségeik, a lehetetlen érzése felett aratott győzelem örömét. A büszkeségét, hogy ott lehetnek, együtt, egy színpadon.
Aki teheti még egy napja van, hogy élőben megnézhesse Őket, mert hát tudjuk, a „cirkusz megy tovább”…folyt.köv.
Lélekmozi 151
2011 április 28. | Szerző: Izolda
Húsvét vasárnap, az idő kellemes, olyan épp teraszon ülős. A nyaralókat az emberek, mint rajzáskor a méhek, úgy lepték el. Kutya, macska, gyerekek, nagymama, barátok, és még aki befért a csomagtartóba.
Ők ketten szinte az egész napot a teraszon ülve töltötték, pár bögre tea, egy üveg bor, némi száraz pogácsa és maradék sütemény kíséretében. És persze együtt, beszélgetve, olykor megmasszírozva egymást, vagy csak simogatva, némán ülve vagy hangosan nevetve.
Semmit se csinálni, ez a kapcsolat igazi próbája. Tudsz-e úgy együtt lenni a másikkal, hogy nincsenek feladatok, elterelő hadműveletek, csak nézni a másikat és figyelni rá. Tudsz –e sokáig csendben lenni, csak létezni együtt…s tudsz-e kérdezni, igazán, olyan dolgokról, amikről máskor nem beszélnél, s meghallani, elfogadni a másik válaszát. S tudsz-e felelni, őszintén, amikor téged kérdeznek…
Ők tudtak, és talán épp ezért – mint egy éles kontrasztként szemükben – tűnt fel a szembe szomszéd. Míg ők látszólag semmit sem téve ücsörögtek egész nap a teraszon, szemben szorgos munka folyt. Két házaspár, két autó, egy cél – hasznosan tölteni a napot. A nőket keveset lehetett látni, nyilván a házban főztek, a két férfi viszont az udvaron, s ki sem látszottak a munkából egész nap. Autót mostak, igen, így, együttes erővel, egész nap. Először az egyik autót tették rendbe, aztán a másikat. Egy afrikai falu lakosságának napi vízkészletét locsoltak az autókra, majd alaposan lesúrolták, komótosan, centiről centire haladva. Aztán jött a porszívózás, mindenféle külső-belső polírozás, csodaszerek spriccelése, suvickolás, lehelgetés, simogatás, s mindezt órákon keresztül. Ahogy az egyik autóval végeztek, kezdték elölről a másikkal. Szinte nem is szóltak egymáshoz közben, gépiesnek tűnt minden mozdulatuk.
Ők néha eltűntek a kisszobában, vagy csak elvesztek egymás szemében, karjaiban, de akár hányszor visszaültek a padra a teraszon, mindig ez a kép tűnt fel a szemük előtt, az autót mosó férfiak.
A lány meg is jegyezte:
– Fogadjunk, hogy mire végeznek esni fog az eső… Na, ezen aztán nagyot nevettek mindketten, s elmentek egyet sétálni, naplementét nézni a kedvenc helyükre.
Mikor órák múlva visszaértek a két férfi még mindig a kocsik körül állt, csendben gyönyörködtek munkájukban.
– Szerinted mikor foglalkoztak utoljára ennyit a feleségükkel? – a kérdés költői…Pedig biztos lehetett volna másképp is eltölteni ezt a gyönyörű tavaszi napot…és most nem is a húsvét miatt…
Beesteledett, éjszaka hatalmas eső támadt, az ő autójukat az mosta le hajnalra…folyt.köv.
Oldal ajánlása emailben
X