Lélekmozi 125

2010 szeptember 13. | Szerző: Izolda |

 

Már mindent összekeresett, de sehol sem találta. Minden helyet többször megnézett, kiforgatta a zsebeit, a táskákat, a fiókokat, még a szennyestartót is, hátha, de nem találta sehol. Végül tanácstalanul dőlt neki a hűvös falnak, s nagyot sóhajtott elkeseredésében.

Hány éve is, hogy utoljára látta? – próbált kutakodni az emlékei közt. Négy, talán öt? Mikor is találkozott azzal a fura öregasszonnyal a szigeten? Egyáltalában hogy is keveredett oda?

Már nem is emlékezett rá, csak arra, hogy hirtelen lett két szabad órája, aminek mintegy értelmet adva kisétált a szigetre, mint rég. Csak ment, ösztönösen vitték a lábai az ismert ösvényeken. Emlékezett a fákra, a kövekre, a padokra. Annál a bizonyos padnál megállt, sokáig, szótlanul, de nem ült le. Mintha attól félt volna, hogy hirtelen a semmiből előbukkan valaki, akit már nem akart látni.

S ahogy ott állt, hirtelen megfogta egy öregasszony a karját. Nagyon puha, finom keze volt, aminek szépségét az idő múlása sem tudta elhalványítani.  A pillanatnyi félelemtől terhes borzongást átváltotta valami fura melegség, ahogy hozzáért.

– Segíthetek? – kérdezte halkan, s bátorítóan rámosolygott.

– Nem, köszönöm, nincs semmi, amire szükségem lenne. – felelte, s kicsit értetlenül állt a kérdés felett.

– Pedig nekem úgy tűnt, mintha keresne valamit, csak nem találja. De tudja, szerencsére még mindig olyan a szemem, mint a sasé, s már messziről feltűnt, hogy ott csillog a fűben, csak ahol maga áll, onnan pont nem látszik – s miközben ezt mondta korát meghazudtoló kecsességgel lehajolt, s felvett a földről egy apró kulcsot.

– Jé, tényleg nem láttam, de ez a kulcs nem az enyém – lepődött meg, majd tanácstalanul nézett a felé nyújtott kézre, amiben a kulcs lapult.

– Lehet, de akkor is magára várt itt a fűben. Tudja, ez egy nagyon különleges jószág. Minden olyan zárat kinyit, amit egy lakatos sem tudna.

– Akkor talán egy betörőnek kellett volna megtalálnia – próbálta némi humorral oldani a zavart, amit hirtelen érzett, s egyre jobban nem értette, hogy mit akarhat tőle ez a nő.

– Ejnye no, ne értetlenkedjen. Ahova ez a kulcs való, oda nem lehet csak úgy betörni. Meg egyébként is, nem mindenkinek mutatja ám meg magát. Örüljön, hogy magának igen. Akinél a kulcs van, az ismeri a szívek titkát, ha akarja. Csak a szíve fölé kell szorítani a kulcsot, s hittel kérnie kell. Persze, csak ha akarja – tette hozzá még egyszer nyomatékkal.

– És én honnan tudjam, hogy ezt akarjam-e? – kérdezte, de maga is meglepődött saját kérdésén, olyan hihetetlennek és zavarosnak tűnt az egész.

– Ne legyen már ilyen makacs, vegye csak el, még szüksége lehet rá – felelte az idős nő, majd úgy ahogy jött, hirtelen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Nem maradt utána más csak a kulcs, amit az előbb egy határozott mozdulattal a kezébe nyomott.

Maga se tudta, hogy miért, de nem volt szíve visszadobni a pad alá, talán az emlékek miatt, vagy ki tudja, így zsebre tette, s hirtelen az órájára pillantva elindult visszafelé.

Nagy ritkán eszébe jutott a jelenet, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Szinte már feledte is egészen tegnapig.

Holnap elmegy, s szeretett volna neki valami nagyon különlegeset adni búcsúzóul. Valamit, amit senki mástól nem kaphat meg. S akkor eszébe jutott a kulcs. Hitte is meg nem is, hogy igaz lehet, amit akkor, ott az öregasszony mondott, de elképzelte, hogy egy szép láncon majd odaadja neki, s ahogy bekapcsolja a láncot a nyakán a kulcs majd pont a szíve fölé fog érni.

S ha igaz, ha valóban igaz a történet, akkor majd ez a kulcs felnyitja szíve rejtett titkát, s egyszer, ha a valót már nem bénítja majd a félelem, akkor talán majd visszajön hozzá, s együtt nevetnek ezen az egész kavalkádon.

De most hiába kereste, nem találta, így nagy sokára mégis rászánta magát, hogy lefeküdjön aludni. Ritkán emlékezett az álmaira, de ahogy felriadt döbbentem hallotta az éjszakából feltörő hangot, ami folyamatosan ott susogott a fülébe: Ne keresd tovább, a kulcs a szívedben van….folyt.köv.