A cirkusz szó számomra egy összetett fogalom. Legkevésbé a klasszikus értelemben vett cirkusz jut róla eszembe. Először inkább a jelzőként használt kifejezés, az „ez egy kész cirkusz”. Aztán a cirkuszos dalszövegek, filmek, játékok, majd csak ez után a sárga-piros-kék csíkosra festett ponyva, s valahol a végén egy színpad, ahol bohócok, állatok, bűvészek meg zsonglőrök versengenek a kegyeimért egy poros, fülledt szagú sátorban.
Nem is vonzott különösebben soha sem a cirkuszi világ. Valahogy erre a színpadra soha nem vágytam, ellentétben más színpadokkal.
Talán ezért is kaptam azt a lehetőséget a héten, hogy átértékeljem magamban a cirkusz fogalmát, mert szerintem mindenki, aki egyszer is élőben eljut a Cirque du Soleil valamelyik előadásra már másképp gondol rá.
Szinte semmit nem tudtam róluk azon kívül, hogy világhírűek, így számomra különösen nagy öröm volt, hogy a látvány mellé egy tökéletes zenei élményt is kaptam. Az egész este alatt élő zene megy, a zenekar ott van a színpadon, az énekesnőnek meg kiemelt szerepe van a történetben és a látványban egyaránt. A hangját hallgatva eszembe jutott most futó énekes –kerestetik műsoraink, s hát, van még hova fejlődnünk…
Az egész este számomra valahogy egy show – koncert – színház – cirkusz sajátos keveréke, ahol minden egyes elem pont annyira van jelen, amennyire kell, érvényesülni hagyva a többit is, hogy a végén egy tökéletes élmény -varázslatot kapjunk.
S ebben az egészben életképekként jelennek meg az egyes produkciók, különállóan, de mégis szerves egységet alkotva. A profizmus itt nem kérdés, s mivel a látványt nehéz lenne leírni, így inkább az érzésről mesélnék, vagy a megfigyelésekről.
Például ahogy a légtornászokat csodáltam egyszer csak feltűntek a színpadon álló, mozdulatlanul a magasba tekintő, a kezükben egy kötelet fogó emberek, akik dacára a látványnak, a körülöttük zajló nyüzsgésnek, a tapsviharnak le nem vették szemüket a rájuk bízottakról. Biztosították, hogy akik odafenn vannak biztonsággal végezhessék dolgukat. Akkor éppen kicsit olyanok voltak, mint az őrangyalok.
Aztán elnéztem a légtornászokat, akik egymás szemébe nézve ugrottak a semmibe azzal a tudattal, hogy életük a földi s égi őrangyalok, és a másik kezében van, aki századmásodperc pontossággal kell, hogy akkor és oda érkezzen, ahol találkozhatnak a levegőben. Micsoda bizalom kell ehhez, egymásra figyelés, együtt lélegzés, lelki egymásra hangolódás. Talán csak egy gyerekben van meg ez az ősbizalom, mikor leugrik valahonnan, mert tudja, hogy az apja elkapja odalent. És nagy ritkán, ha szerencsések vagyunk, megélhetjük egy szerelemben, ha még felnőttként képesek vagyunk rá…
Talán ezek a pillanatok, érzések tették olyan emberközelivé számomra az egészet, mert az embert láttam meg bennük. Nem a csillogó sminket, hanem a smink mögött évekig csorgó verejtéket. Nem a tökéletes zsonglőrmutatványt, hanem azt, aki ezerszer szedte össze a szétguruló labdákat. Nem a rúdon játszi könnyedséggel kapaszkodó izomembert, hanem a többszázezer fekvőtámaszt, ami ahhoz az izomhoz kellett. A fergeteges ritmusban csattogó buzogányon a vércseppeket, amik ráragadtak az őt pörgető lábáról. S a végén a győzelmet az arcokon, az önmaguk, félelmeik, kétségeik, a lehetetlen érzése felett aratott győzelem örömét. A büszkeségét, hogy ott lehetnek, együtt, egy színpadon.
Aki teheti még egy napja van, hogy élőben megnézhesse Őket, mert hát tudjuk, a „cirkusz megy tovább”…folyt.köv.