Lélekmozi 143

2010 december 23. | Szerző: Izolda |

 

Ha kigyúlnak a fények, s az este csendes már,

Ha mindenki a magán templomában áll,

S várja majd a csodát, mi csak neki szép,

S keres majd egy kezet, mit megfoghat még,

S körben állva nevet, csak ma, mert így kell,

S eljátssza még azt is, mit sosem hinne el,

Játszik gazdag embert, s boldog hontalant,

Csavargók közt királyt, s bohócként urat,

Árvaként a szülőt, meddőként gyermeket,

S varázsol magának sok színes felleget,

A fojtogató bűzből tömjénfüst illatát,

A félelmek árnyából bátorság palotát,

A néma sikolyokból harsogó nevetést,

A béna mozdulatból gyengéd, kis ölelést,

S játszana még tovább, de múlik már az éj,

S ha eljő majd a hajnal, az álom tovakél.

De addig egyre nevet, hogy a könnye is csorog,

S szomorúan nézik Őt az angyalok.