Ha kigyúlnak a fények, s az este csendes már,
Ha mindenki a magán templomában áll,
S várja majd a csodát, mi csak neki szép,
S keres majd egy kezet, mit megfoghat még,
S körben állva nevet, csak ma, mert így kell,
S eljátssza még azt is, mit sosem hinne el,
Játszik gazdag embert, s boldog hontalant,
Csavargók közt királyt, s bohócként urat,
Árvaként a szülőt, meddőként gyermeket,
S varázsol magának sok színes felleget,
A fojtogató bűzből tömjénfüst illatát,
A félelmek árnyából bátorság palotát,
A néma sikolyokból harsogó nevetést,
A béna mozdulatból gyengéd, kis ölelést,
S játszana még tovább, de múlik már az éj,
S ha eljő majd a hajnal, az álom tovakél.
De addig egyre nevet, hogy a könnye is csorog,
S szomorúan nézik Őt az angyalok.