Lélekmozi 144

2011 január 11. | Szerző: Izolda |

 

– „Hány kiló vagy?”

–  2 diplományi, ennyire futotta, meg egy világkörüli útra. Persze hol ezzel, hol azzal, csak véletlen, hogy most egyedül jöttem. Tulajdonképpen még megvan a lakás, amit apámtól kaptam, ott élek, oda térek mindig vissza, ha épp nincs semmi más. Mert élni azért itt is kell.

– „Hány kiló vagy?”

– 3 gyereknyi, két fiú, egy lány. Nem, nem jártam be a világot, nem gyűjtöttem diplomákat, nincsen céges autónk, s nem voltunk nyaralni a horvátoknál idén sem. A férjem jó ember, kalákába építettük a házat a barátainkkal. Igen, néha azért még a színpadra álmodom magam, de egyre ritkábban.

– „Hány kiló vagy?”

– Két és fél. Most pont ennyi arany van rajtam. Természetesen kaptam őket, bár már nem is tudnám pontosan megmondani mindegyikről, hogy kitől is, de nem is ez a lényeg. A mostani férjem plasztikai sebész, tőle nem aranyat szoktam kapni, de ez gondolom látszik.

– „Hány kiló vagy?”

– Nincs súlyom, pillekönnyű vagyok. Légvárakban élek, álomport eszek, harmatvizet iszok. A szél az útitársam, a csillagok a barátaim, a felhők a léghajóim, a Nap a szeretőm, s a szivárvány lesz a temetőm. Illúziót vetek, és csodát aratok. Délibábnak látsz, pedig az örök fény vagyok. Álmodban jöttem, de halálod után is Veled maradok….folyt.köv.