Lélekmozi 146

2011 április 13. | Szerző: Izolda |

 

Bár már elég öreg lehetett, mégsem látszott annak. Sőt, szinte már kicsit hivalkodóvá is tette új ruhája, ahogy megcsillant rajta olykor a nap sugara. Gondos kezek munkáját tükrözte mindez, a fényes lakkozás, a fém cirádákban megbújó apró festékpöttyök.

Elsőre talán semmi különös, csak egy szépen felújított vasúti pad. De maga a tény, hogy az erdőszéli kis ház teraszán állott, nos elgondolkodtató volt némiképp.

Az emberek sorsa a tárgyak sorsa is? Vagy a tárgyak sorsa az, hogy öröklik gazdájuk életét?

De hát egy pad, ami kitudja hány évtizedik állt egy állomás peronján, óhatatlanul felveti a kérdést, hogy birtokolt gazdátlansága vajon kinek a sorsát tükrözi?

A gyermekét? – aki az út várokozásának izgalmában fel-fel pattan, apró lábaival harangozva rugdosva, és sáros kis cipőjével felmászva lesi, hogy jön-e már a vonat, ami elrepíti a csodásnak tűnő ismeretlenbe?

A fiúét? – aki percenként nézve az óráját ül, egyenes háttal, szemével a semmibe meredten közönyt színlelve, izzadt kezében egy ibolyacsokorral?

A nőét? – aki súlyos szatyrait maga mellé téve, szemében a fásultság tompa fényével, kezében a munka fáradt remegésével, fejében a múlt halványlila emlékeivel vár?

Az öregét? – aki büdösséget árasztó szatyraival biztosítja magának a nyugalmat, a pad birtoklását egy-egy éjszakára?

S megannyi élet, melynek cikázó rohanásának részese egy-egy percre, órára, hogy aztán a következő pillanatban átadja helyét az újonnan jövőknek.

S most itt áll, az erdőszéli kis ház teraszán, szinte elhagyottan. De ahogy leülök, s lassan elcsendesedik körülöttem a világ, mesélni kezd. Halvány suttogás, apró kacagás, mosoly és nevetés, sírás és születés – apránként fedi fel előttem titkait. A múlt emlékeit, melyek a jelenen áthatolva a látóhatár messzeségébe vetítik a jövőt. S minden történet már az én történetem, minden könnycsepp az én könnyem, minden érzés az én érzésem. Én vagyok a gyerek, a fiú, az öreg, hogy holnap ismét gyermekké váljak és új csodákat, új szerelmeket keresve táncoljam tovább az életet.

Tegnap egy állomáson állt, ma egy teraszon, holnap talán egy temetőben, bölcs némasággal hordozza életünk titkait.

De ha jól figyelsz, ha egy kicsit leülsz ebben a folytonos rohanásban, ha kizárod a külvilág zaját, akkor meghallod azt a történetet, amit csak Neked szánt….folyt.köv.