Lélekmozi 147

2011 április 18. | Szerző: Izolda |

 

Olyan valószínűtlenül meredek, göröngyös és sáros volt az út, hogy biztos volt benne, hogy eltévedt. Pedig annyira figyelt, mikor először itt járt, hogy egyedül is visszataláljon. Próbált minden kanyart, minden kereszteződést valamihez kötni, egy fához, egy táblához, de úgy látszik ezek is, mint az álmok csak halvány derengésnek tűntek emlékeiben. Már harmadszor hitte, hogy a következő ösvénynél célba ér, de minduntalan csalódnia kellett.

De csak baktatott tovább felfelé, még egyszer csak meglátta az erdő alatt a kis házat. Diadalmasan elmosolyodott, s megszaporázta lépteit.

A kert előtt megállt, szemével végigsimogatta a fákat, beleszippantott a föld és eső szagú levegőbe, majd óvatosan kinyitotta a nyikorgó kaput.

Bement a házba, és szélesre tárt minden ajtót és ablakot. A nap és a friss szellő percek alatt fénnyel és tavaszillattal töltötte be a szobákat, s az öreg bútorok hangos pattogással üdvözölték az életet.

Kipakolta táskáját, s ösztönös mozdulatokkal a helyére tett mindent.

– Nocsak – lepődött meg önmagán – milyen otthonosan érzem már most itt magam. Mintha már nem csak egyszer jártam volna itt – futott át rajta a gondolat, miközben kiment a teraszra.

Igen, ez a terasz, talán ezért jött ide. Minden terasz-érzés eszenciája. Ahogy ott állt, és végigpásztázta tekintetével a hegyeket, az erdőbe vesző utakat, a folyó fenséges létét, nézte a felhők királyi vonulását – egyszer csak megérzett valamit. Egy gyengéd, mégis erős kéz érintését, ahogy az összetartozás jeleként megérintette a vállát. Egy pillanatra összerezzent, de inkább volt ez jóleső borzongás, mint félelem, de ahogy oldalra pillantott nem látott senkit.

– Különös – gondolta. Már álltam itt, vagy egy nagyon hasonló helyen. S bár már nem érzem azt a kezet, de itt maradt egy illat. Ezt az illatot ismerem, itt van az orromban, emlékszem rá, csak nem emlékszem, hogy kié.

De ahogy a gondolat végigfutott rajta hirtelen, pillanatokra képek jelentek meg előtte, mint a filmkockák. Önmagát látta – talán kicsit fiatalabb volt, meg olyan más volt a ruhája, de ő volt, minden kétséget kizárólag. S volt ott egy férfi, magas, kicsit idősebb, sétáltak és beszélgettek. A következőn meg csak álltak, összeölelkezve, s igen, ott érezte ugyanezt az illatot.

A képek, ahogy jöttek el is tűntek, s még mindig ott állt a terasz korlátjának támaszkodva,

Nem számított az idő, most nem, azért jött, hogy azt tegye, amit csak szeretne. Mindegy, mikor alszik s mikor kel fel, mikor eszik, fürdik, dolgozik-e vagy olvas. Fáradtnak érezte magát, így felment a keskeny lépcsőn, hogy megágyazzon magának a fenti kis szobában.

De ahogy belépett ismét megcsapta orrát az a különös illat. A szobában a kinti, tavaszi csípősség ellenére kellemes meleg volt, az ágy megvetve, körülötte a széken ruhák s egy cipő. És az illat, ugyanaz az illat, amit már korábban is érzett, de látni, azt megint nem látott senkit sem.

Talán máskor, máshol már rég megijedt volna, s rémülten hátrált volna ki a házból, de most fura mód nem félt.

– Talán van a háznak egy jóságos szelleme? – mosolyodott el magában, de aztán racionális fele meggyőzte, hogy a ruhák nyilván még tavalyról maradtak így, s a meleg? Nos, talán jól szigetelnek a falak.

Levetkőzött, s ahogy lefeküdt, szinte egyből le is csukódtak a szemei.

Még nem aludt el, mikor megérezte, hogy valaki hozzáér. Gyengéd, megnyugtató mozdulatokkal simogatja az arcát, haját, s apró csókok borzongató puhaságát érezte a nyakában. S az illatot, mindig ugyanazt az illatot.

Kinyitott a szemét, de nem látott senkit, becsukta a szemét, s újból érezte a simogatásokat. Kinyitotta, semmi, becsukta, ott volt.

– Nem vagyok őrült, tudom, hogy nem vagyok őrült, csak valami olyasmi történik velem, amiről eddig nem tudtam, hogy létezik – gondolta, s hagyta, hogy a láthatatlan kéz álomba ringassa.

Sokáig aludt, s mikor felébredt első gondolata a férfi volt, akit tegnap a teraszon látott a szeme előtt megelevenedett filmkockákban.

Végére akart járni a dolognak, tudni szerette volna, hogy mi történik vele. Persze, nagyon egyszerű lett volna összepakolni, bezárni a ház ajtaját s visszamenni az úton oda, ahonnan jött. De nem, maradni akart, megfejteni ezt az egészet, megtalálni azt, akiről nem tudta, hogy kicsoda, nem látta, de attól a pillanattól fogva érezte, hogy belépett a házba. Vagy már korábban is? Igen, mintha már korábban is érezte volna. Mindig, amikor valami bajba keveredett, vagy félt, vagy kilátástalannak tűnt minden, igen, akkor mindig érezte, hogy van valaki, aki segít neki, beszél hozzá, vagy csak megfogja a kezét, s elvezeti oda, ahova mennie kell. Vagy amikor egyedül volt, s nagyon sírt, görcsbe rándultan zokogott, nos akkor is, gyengéden átölelte és csendben vigasztalta őt.

Nem, látni soha nem látott senkit, mármint abban az értelemben, ahogy a látást szó használni szokta. De mégis látott, s érzett, mintha ez a valaki csak az ő belső világában létezett volna, de ott nagyon is látható s érezhető volt.

S most, valamitől, ebben a házban ez a belső világ megelevenedett. Kézzelfogható bizonyítékok sorába ütközött, a ruhák a széken, a meleg a szobában, a frissen gőzölgő kávé a terasz asztalán, ami igen csak valóságos ízvilággal kényeztette, s már meg sem lepődött annyira. Nem is kereste, hogy ki tehette oda, csak Ő lehetett.

– Ok, most leülök ide, s megvárom, amíg megmutatod magad. Nem félek Tőled, nincs mitől félnem. Ha bántani akarnál, már megtehetted volna – mondta ki hangosan, de csak a madarak feleltek neki vidám csicsergéssel.

Becsukta szemét, s odafordította az arcát a vakító nap reggeli sugarainak. Először az illatot érezte meg, aztán az érintést, s végül meghallotta a hangot. Egy senki máséhoz nem hasonlítható, nyugodt, kissé rekedtes hangot, s miközben gyengéden simogatta az arcát, mint ha csak egy gyermekhez szólna, mesélni kezdett. Régmúlt történetek elevenedte meg előtte, fájó és vidám történetek, érzések, melyek hol melegséggel, hol meg szomorúsággal töltötték meg egy-egy pillanatra a szívét. S minden történetben ott volt ő, egyszer kislányként, öregként, fiatal nőként vagy gyermekként megint. S látta a férfit, ki hol így, hol úgy jelent meg, de mindig ott volt valahol a közelében. S bár a történetek, mint egy letűnt korok filmkockái peregtek szemei előtt, de mégis tudta, hogy ezek mind az ő történetei. Mint megannyi élet, megannyi átélt történet, érzelem, egy másik, de mégis benne élő világ visszatükröződései. A születés és halál közti pillanatok emlékei.

S bennük az örök szerelem, mely mindig életre hívta újra meg újra önmagát. Az örök futás, a keresés, a lángolás és a parázs izzó fénye, melyből új remény, s a reményből mindig új élet fakadt. Mint egy véget nem érő ámokfutás valami, vagy valaki után, a megtalálás felismerése, majd az elvesztés miatti bánat érzése, s a vágyból születő újabb életek körforgása megint.

Ahogy ott ült, szinte észrevétlenül legördült egy könnycsepp az arcán, majd még egy, és sorban a többi. Egyszerre érzett bánatot és örömet, fájdalmat és megkönnyebbülést. Temetés és születés pillanata volt ez. Siratta régi önmagát, mert érezte, már semmi sem lesz olyan, mint valaha volt. Valami végérvényesen megváltozott, már nem fog fel alá rohangálni a régi utakon, nem fog ugyanazokba a falakba ütközni egy láthatatlan labirintusban. Nem, ezt tisztán érezte. De látni, nos látni még nem látott semmit. Nem látta, hogy merre tovább, nem tudta, hogy az új utak vajon falakba ütköznek-e, ezt mind nem tudta. De érzett. Valami megmagyarázhatatlan bizalom és hit töltötte el a szívét. Megérzett valamit abból az erőből, ami körbevette, de annak ellenére, hogy tudta, ez mindennél hatalmasabb és erősebb, amit valaha gondolt, nem félt mégsem.

Csak ült ott és átadta magát az érzésnek. Az illat, az érintés, az erő, s igen, a szeretet érzésének. S ezek már nem rajta kívül léteztek, ott voltak benne, mint a történetek, melynek emlékei ködfátyla úgy foszlott szét, mint az eső után felszálló pára a folyó felett.

Lassan kinyitotta a szemét, s csak nézte ezt az új, kinyílt világot. Még minden olyan, de mégsem ugyanaz már. A változás, mely önmagából fakadt, lassan láttatni engedte az illúziókon túli világot.

Érezte, hogy keresése és ámokfutása véget ért. Nem kell fel-alá rohangáljon többet, amit keresett soha nem veszett el. Mindig itt volt, benne, csak ki kell nyitnia a szemét, az igazit, hogy újra láthatóvá váljon a világ.

Még pár napig ott maradt a házban, nagyokat aludt, és sokat ült a teraszon látszólag semmit sem téve. Már nem akarta mindenáron meglátni a férfit, hisz tudta, bármikor beszélgethetett vele, amikor csak akart. S annyi megbeszélni valójuk volt.

Aztán eljött az idő, ideje volt összecsomagolnia. Gondosan bezárta a házat, búcsúzóul még sokáig állt a terasz korlátjának dőlve, s a kertkapu hangos nyikorgással búcsúzott tőle.

Meleg volt, szokatlan meleg ezen az áprilisi napon, s egyre nehezebben cipelte csomagját a meredek hegyi úton lefelé mikor hirtelen, szinte a semmiből elő tűnt egy férfi. Látszólag idegen, de mégis ismerős vonásokkal. Volt a szemébe valami különös fény, mely emlékeztette valakire.

– Segíthetek? – kérdezte, s ahogy mondta már nyúlt is a csomagjáért.

Ahogy egy pillanatra összeért a bőrük, hirtelen megérezte az illatot. Ugyanazt az illatot.

Nem mondott semmit, csak némán bólintott, s ahogy elmosolyodott hosszan a férfi szemébe nézett. ……..és ” pereg már a film”….….folyt.köv.