Lélekmozi 148

2011 április 21. | Szerző: Izolda |

 

– Bolond ez az április – gondolta, az egyik pillanatban ragyogóan süt a nap, a másikban meg zuhog az eső. Megdörzsölte a fejét egy törölközővel, majd a következő mozdulattal bekapcsolta a laptopját.

Első dolga az volt, hogy megnézte a postafiókját. Semmi – futott át egy halvány borúhullám az arcán, mikor meglátta, hogy a 30-40 levél közül egyik sem az, amelyikre várt.

– Mikor is találkoztak? Három hete, vagy négy? Végül is mindegy, az idő – már mint a mostani naptár szerinti – nem igazán volt tényező a kapcsolatukban. Bár nem igen tudta, hogy lehet-e ezt a dolgot egyáltalában kapcsolatnak nevezni.

Mert hát leszámítva azt az első találkozást, amikor segített cipelnie a csomagját egy rövid szakaszon, tulajdonképpen nem is találkoztak. Akkor is csak véletlenül. Persze, a véletlen igen fura jószág….elhiteti magáról, hogy nincs, aztán kiderül, hogy mégis csak van, s ezzel már be is bizonyította, hogy tényleg nincs….

Azóta csak leveleztek, igaz, azt elég intenzíven. Mondhatni folyamatosan. Ő legalább is így kelt, és így feküdt minden nap. A reggeli kávé mellet már írta az első levelét, és a jó éjt is a laptop mellett találta. S ezek nem arról szóltak, hogy mi történt aznap, sőt, inkább szóltak a múltról, és annak a jelenben megnyilvánuló következményeiről. Beszélgetések voltak, melyben a hang egy belső hang formájában jelent meg szinkronban a képernyőn olvasottakkal.

Ez a csúsztatott kommunikáció persze néha nehézkessé tette a dolgot, legalább is az ő számára, mert nem szerette, ha sokat kellett várakoznia egy-egy kérdésére íródott válaszra. Főleg, hogy a válaszok nem is mindig érkeztek meg a következő levélben, és nem is egy levél futott egyszerre.

Mindenképp újszerű és némileg szokatlan formája volt ez számára az ismerkedésnek. De hát valóban ismerkedtek? Nem inkább arról van szó, hogy újra felismerik egymást?

Össze volt kissé zavarodva. Néha olyan tisztán látott mindent, máskor meg nem értett semmit. Azok a tényezők, amik mások kapcsolatában számottevőek, itt alig bírtak jelentőséggel, ellentétben olyan dolgokkal, amik mások számára nem, vagy alig léteztek. Mert hát valljuk be, olyan férfivel még nem találkozott, aki iránta érzett szerelmét nem a mostani, hanem előző életbeli találkozásaik sorára alapozza. Ahhoz, hogy megértse, neki is a másik fejével kellett gondolkodnia, a másik szemével látnia. S ezek a múltba nézések nem voltak mindig örömtelik. Ennek az életnek nevezett össznépi társasjátékban legalább annyi sebet adunk, mint kapunk, még ha az adott pillanatban nem is vagyunk ennek tudatában, vagy az aktuális „én” épp az ellenkezőjéről van meggyőződve.

S most is, a jelenben is, mert hát azért csak ebben létezünk, a legjobb szándék mellett is mennyi fájdalmat tud okozni egy-egy kimondott szó, vagy maga a némaság, ami a válaszok nélkül maradt kérdések után maradt…

De minden furcsaságával, érthetetlenségével, realitás mentes, de mégis valóságosnak tűnő paradoxonjával együtt vágyott rá, s mindennél jobban vágyott abba a mások számára láthatatlan világba, ahol a férfi valóban létezett.

Mert az volt, láthatatlan és megfoghatatlan. Olyannak tűnt, mint egy ködből és fényből szőtt lebegés, ami körbevesz, beburkol, de megfogni nem lehet. Amint utána nyúlnál szétfoszlik, kifolyik az ujjaid közül.

Tudta, ahhoz, hogy vele lehessen neki is olyanná kell válnia, mint Ő. Át kell lépni egy határon, át egy másik világba, ahol csak egy törvény él, és ez a szabadság. Neki is köddé kell válnia, s belső szemével tekintenie a körülötte lévő világra, hogy igazán megértse mindazt, ami körbeveszi. Ki kell lépnie a testéből, túl kell lépni a fájdalmon, földi szerelmen, vágyakon, sérelmeken, a múlton, s mindazon, amit a jövőjéről képzelt. Ezek itt mind nem fontosak, nem számítanak, mind csak visszahúznák.

– De hogyan? – ez volt az a kérdés, amit legtöbbször tett fel magának. Harcolt, önmagával harcolt. Súlyos csatákat vívott magában a régi és az új, a félelem és a bátorság, a vágyott ismeretlen és a megszokott valóság.

De néha már látott, igazán tisztán látott, túl a tükrök hamis illúzióján.

Olyan volt ez, mintha egy kút peremén állna. Ha leugrik vagy meghal, vagy megtanul közben repülni, de akkor olyan magasságokba szállhat, amiről még álmodni sem mert. Nincs biztosíték, nincs semmi, amibe kapaszkodhatna, és nincs visszaút… Nem tudott semmit, de bízott. Olyan mélyről jövő bizalmat érzett, ami úgy tűnt, mindig is a sajátja volt, csak eddig ennek sem volt a tudatában.

Bízott a férfiban, hogy ott lesz vele, ködből és fényből szőtt erős karjaival megfogja, védi őt, hogy el ne merüljön az örvénylő feketeségben.

És néha már bízott önmagában is, a megérzéseiben, a belső hangjában, de tudta, hogy még sok dolga van e téren. Mert még olykor elég egy elejtett szó, vagy egy kérdés után maradó némaság, s még becsukódnak a kapuk, s ködbe vész a vágyott világ…..Még túlságosan itt élt, még túlságosan akart, vágyott, még nem győzte le teljesen önmagát…..folyt.köv.