Lélemozi 150

2011 április 25. | Szerző: Izolda |

 

Keze gondolkodás nélkül találta meg a lámpa kapcsolóját, kicsit bosszúsan, de némileg beletörődve sóhajtott egyet, majd felöltözött. Éjjel három óra volt, s ahogy mostanában már többször előfordult vele, felébredt. Olyan éber tudott lenni az éjszaka derekán, hogy reménytelennek tűnt, hogy az ágyban maradjon. Kipróbálta, de csak több órás hánykolódás lett mindig az eredmény.

Nem mintha alapvetően bármilyen alvásproblémája lett volna, ez valami más volt. Annyira dolgoztak benne a gondolatok, az érzések, hogy még ezt a pár óra öntudatlan létet sem engedélyezték neki.

Mint annyiszor, most is a férfire gondolt, a találkozásaikra, a levelekre. Szép lassan kialakult egyfajta menetrend a kapcsolatukban. A levelek mindennaposak maradtak, ez volt az alap, a beszélgetéseik, melyben sokszor észrevétlenül olyan dolgokra jöttek rá, amiken aztán maguk is meglepődtek. Ahogy láncszemtől láncszemig fonták egymás gondolatait, egészen hosszú füzérré, s közben minél többet tártak fel bensőjükből a másik és önmaguk számára. Persze ezek a felismerések nem voltak mindig kegyesek az ego számára, egyáltalán nem. Sőt, olykor nagyon kegyetlen szembesülések voltak, legalább is az ő számára. De lassan megtanulta némileg kívülről szemlélni az életét, a sorsában lévő összefüggéseket, s kezdte érteni a miérteket, az öntudatlan szerepjátékokat. A mintákat, amiket önmagában hordozott, s amik mindannyiunk sajátja, s belénk ívódva uralják tetteink.

A szeretet és a bizalom, mint két alappillére a leveleiknek, a feltétel nélküli elfogadás, e nélkül nem juthattak volna semerre sem, csak járták volna körbe körbe a táncot kifulladásig.

S ez a feltétel nélküli szeretet és bizalom, ez tette lehetővé azt is, hogy találkozásaikban is megéljenek egy másfajta minőséget. Minden alkalom olyan volt, mint egy gyöngyszem, önmagában tökéletes, egyedi és megismételhetetlen.

A kis ház, az erdő szélén mint egy sziget, ahol végre mindketten megmutathatták a lelkükben őrzött szerelmük a másiknak. Nagyokat sétáltak az erdőben, s ahogy a fák lombkoronájától rejtett világ megmutatta magát egy-egy hegytetőn vagy tisztáson, így nyíltak meg ők is egymás felé. S ahogy a szem nem tud betelni a látvánnyal, a hegyek, a völgyben kanyargó folyó, a napfelkelte, vagy az éjjeli telihold csodájával, úgy ők sem tudtak eltelni egymással. Szerelmük olyan volt, mint a tavasszal ébredő természet, egy bimbóból kifeslő ezerszirmú virág, tele élettel, illattal, színnel.

Együtt, egymás karjában megszűnt minden, mintha egy másik világban léteztek volna, ahol nem voltak határok, nem voltak korlátok, tabuk és falak, nem volt én és te. Megcsillant a Mi, ez az annyira vágyott, és mégis az egótól olyan távoli Mi….

A lelkük táncolt, és a testük követte minden lépését, a hosszú sétákban, a felszabadult nevetésekben, a könnyekig felkavaró gyönyör mélységében, a néma ölelésekben, az esti beszélgetésekben, az éjszaka csendjében. Mint Nap fivér s Hold nővér, de a sors kegyes volt hozzájuk, nekik megadta, amire azok csak vágyakoznak az idő végezetéig.

De minden mi születik, véget ér egyszer. Az élet, a tárgyak, a szépség, a vágyak, ezek mind csak múló illúziók. Csak a lélek szerelme az örök, feltétel nélküli s szabad szerelem. S ők erre vágytak, az öröklétre, de lehet e szabad valami, amíg e földön él? Hiába szabad a lélek, ha a test követel, vágyai vannak. Enni kell, aludni, szeretkezni, fázik és melege van. Biológiai és vállalt kötelékei szövevényes hálójában keresi a maga útját. S a test, az anyag, hogyan is tudná követni a lélek szárnyalását? Hisz a test magának követel, de nem birtokolható az, ami megfoghatatlan. Minden, mit kezedbe fogsz, vagy meghal egyszer, vagy életedre tör. Ha egy pillangó a kezedre száll, gyönyörködhetsz benne, de markodban nem tarthatod, mert akkor semmivé válik. Megszelídíthetsz egy tigrist, de vigyázz, meg ne érezze egyszer is rajtad a vér szagát, mert akkor nem menekülsz előle.

Vágyott, mindennél jobban vágyott arra az örök, időtlen szerelemre, mit a lelkében őrzött, de vágyott a férfira is. S bár találkozásaikban a most pillanatának megélését nem árnyékolták be viharfelhők, de ezeken az éjszakákon fejében zakatoltak a kérdések. S bár tudta, hogy a válaszokat neki kell megtalálnia, de ettől még nem lett könnyebb meglelnie azokat….folyt.köv.