Lélekmozi 137

2010 november 7. | Szerző: Izolda |

 

Nem csinált semmit, csak ült a szobában, s próbált nem érezni, nem létezni, nem gondolkodni, nem álmodni, nem hallani, nem látni, nem nézni. Csak úgy lenni, csak semmi inger, ami megzavarhatja ezt a soha nem létező állapotot.

Tikk-takk, tikk-takk –ketyegte egyhangúan a régi óra a falon, gunyoros egyhangúsággal hirdetve létezését. 

Igen, ez az egy dolog volt, ami akaratlanul is másodpercenként követelte tőle a külvilág jelenlétének észlelését. Ez a monoton folytonosság, ez az egyhangú zakatolás, ami néha már-már dübörgéssé erősödött a fejében.

Tikk-takk, tikk-takk – ketyegte az óra, s nem igen érdekelte, hogy ez tetszik-e neki vagy sem, csak végezte a dolgát, amire teremtették.

Próbált a csendre koncentrálni, a belső csendre, hátha akkor kinnreked ez a zakatolás, de próbálkozása nem járt sikerrel.

Aztán megpróbálta olyan erősen befogni a két fülét, ahogy csak tudta, szinte már fájt a halántéka az erőlködéstől, de a tikk-takk csak áthatolt a görcsbe rándult kézfején.

Ha nem félt volna annyira az erőszak bármely fajtájától is már rég szétverte volna egy kalapáccsal az órát, de félt.

Hát igaz, hogy Isten nem bottal ver – gondolta. Isten tikk-takk-kal ver. Mert minden tikk, és minden takk egy-egy hangos bizonyítéka a meg nem élt tegnapnak. S minden tikk, és minden takk minden egyes pillanatban figyelmezteti a létezés elmúlásának jelenvalóságára.

Tikk-takk, tikk-takk – járta az óra a falon örök táncát, megállíthatatlanul.