Lélekmozi 149

2011 április 22. | Szerző: Izolda |

 

Látszólag minden úgy indult, mint átlagos péntek reggelen. Miközben az első kávéját kortyolgatta átfutotta a leveleit, s próbálta átgondolni a napi tennivalókat. Elővette a naptárát, de szeme megakadt egy korábbi bejegyzésen. Csak egy felkiáltójel, s a bekarikázott dátum, ennyi jelölte a napot, mikor végre újra találkoztak. Több száz levél, sok ezer mondat és milliónyi gondolat után.

Nagyon várta már ezt a találkozást, bár a szó, hogy nagyon, nem mondott el semmit abból a várakozásból, ami benne élt. Egy darabig elvolt a levelekkel, s a bennük lévő gondolatok kitöltötték az egész napját. Jött, ment, dolgozott, bevásárolt, látszólag mindent úgy tett, mint máskor, de ezek a cselekedetek nem voltak mások, mint a test beidegződött napi rutinjai, az ’én’ ösztönös cselekvései. De élete, az igazi, egy szép lassan felfedezett belső világban játszódott, mint egy élet az életben. S ott, ebben a benti világban lassan kezdte felfedezni önmagát. Persze néha megakadt, néha megijedt attól, amit látott, de nem adta fel. A levelek, a kíváncsiság és valami belső tűz hajtotta mindinkább befelé. De mégis, másik fele, mely a földi világ rendszerében élt, egyre sürgetőbben, már-már követelődzőn tette fel a maga kérdéseit, s létének ezt a felét sem hagyhatta figyelmen kívül. Őrlődött, a két világ határán, egyik lába itt, a másik ott, mint a szokványos egyenlítős képeken.

Mikor eljutott arra a pontra, hogy már végképp nem tudta, hogyan fogja feloldani magában ezt a kettőséget, nos akkor a férfi felajánlotta, hogy találkozzanak. Átutazóban pont erre jár, a hétfő délután megfelelő lenne egy sétához – írta, s természetesen egyből igent mondott. A nagy nap reggelén sokáig állt a szekrény előtt, majd végül felvette azt a ruháját, amire először is gondolt. Nem akart másnak látszani, mint aki volt valójában. Önmagát adta a levelekben, hát önmagát fogja adni a találkozásban is.

Csodálatos délután volt. Először csak percekig álltak, és szótlanul ölelték egymást. Minden, ami nem volt kimondható, átadhatóvá vált ebben az ölelésben. Mint a hajótörött, akit hosszú hánykolódás után végre partra vetett a tenger, s csak fekszik, leborulva a földre, s nem tud betelni vele. Így álltak ők is, különálló szigetként, az őket körülvevő emberóceánban.

A szavak, amik máskor folyamként áradtak ki ujjai közül most csak nehezen találták meg maguknak az utat. Inkább csak figyelte Őt, összehasonlította a benne lévő hangot az igazival, amit most hallott. És az arcát, melyet hol ilyennek látott, hol olyannak, de még egyikben sem az volt, mint aki benne élt.

Talán átverés ez az egész, talán Ő nem is Ő, ez az erdő, ahol sétálunk nem is létezik, csak illúzió, hogy fogja a kezét, és talán ez az egész nem más, mint egy álom, ami szertefoszlik a reggeli kávé párolgó gőzében.

Ha nem érezte volna az illatot, akkor talán ezt is hihette volna. De ez az illat, ami már ott volt a kisházban is, aztán felismerte az első találkozáskor, s olykor esténként, mikor látszólag egyedül feküdt az ágyában, de mielőtt belezuhant volna az éj tudattalan mélyébe még áthatolt a falakon és bezárt ajtókon át, nos ez az illat, ez itt volt most is. S az illat testet öltött, hangja volt, érintése, kérdezett és válaszolni kellett rá. Pedig nem vágyott a szavakra, csak az ölelésre vágyott. Már nem volt fontos, hogy mit akart elmondani, ha majd egyszer valóban találkoznak, már nem érdekelte, hogy honnan jött, s merre fog továbbmenni, azt sem tudta, hogy látja –e még valaha, s minden gondosan előre eltervezett kérdése mintha nem is létezett volna. Csak a most volt fontos, a pillanat, ahogy átölelte a padon ülve, beburkolva őt szeretetével és illatával. Nem volt külvilág, nem voltak vágyak, nem volt múlt és jövő, csak a jelen létezett. Minden összeolvadt ebben az egy pillanatban.

De minden most véget ér egyszer, s minden pillanat a következőben már csak a múlt része lesz.

– Ne sírj – mondta a férfi. Bár látszólag a testem messze megy tőled, de én itt maradok veled. Nem veszíthetsz el, mert benned élek. S én nem veszíthetlek el, mert te bennem élsz.

Pedig ő nem sírt, a könnyek tavát még csak borzolgatta a szél, a hullámok még nem csaptak ki a partra, hogy aztán mások számára is látható formában könnyenként csorogjanak le az arcán. De a férfi megérezte a kezdődő vihart, megérezte és felkészült rá. Tudta, hogy itt sokkal nagyobb erővel kell megvívnia, mint a föld ereje. Ez a belső pusztítás sokkal nagyobb károkat tud okozni, mint egy hirtelen támadt orkán. Az egó sötétségének kétségbeesett harca a fénnyel szemben, a halál harca az örök élettel szemben. A férfi ezt mind látta és érezte előre.

Talán azt is, ahogy most itt ül, a gondolataiba mélyedve, ezen a látszólag szokványos péntek reggelen, s lassan elborítja a kétségbeesés. Tehetetlenül hánykolódott vágyai tengerében, az akarat rángatódzásában, az érzelmek hullámzásában. Néha csak úgy előtörtek a semmiből, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudjon szabadulni ebből a saját maga teremtette örvényből. Ekkor csak zuhant lefelé, a kút mélyére, irányt vesztve, görcsbe rándult tagokkal, reményt vesztetten.

Megmosta arcát, rendbe szedte magát, és egy mélyről jövő sóhajjal becsukta maga után az ajtót. Hisz ez sem volt más, mint egy szokványos péntek reggel, s halványan rámosolyodott az őt köszöntő portásra….folyt.köv.