Lélekmozi 130

2010 szeptember 26. | Szerző: Izolda |

 

Ma gyerekes programom volt, részben. Egy ideje téma volt nálunk a mozizás, s mivel kaptunk két jegyet egy új, s nekik való filmre így adott volt a lehetőség is.

Amíg a lányok a moziban ültek, én elbóklásztam egy könyvesboltban, ami aztán később meghatározó lett a napom alakulásában, de erről majd máskor.

A mozi után 1-2 régóta tervezett tárgy beszerzése volt a cél, ami két kamaszlánnyal nem is tűnik olyan egyszerűnek. Szerencsére a körmustra után Ők maguktól is rájöttek, hogy a márkacímke nem feltétlen ér meg még egy plusz nullát az árcédulán, így maradt az arany középút, s a végén mindenki elégedetten majszolta egészségtelen, de per pillanat rendkívül praktikus hamburger – sültkrumpli – twister ebédjét a vonaton. El is fogyott minden az utolsó morzsáig, a zsíros papír – szalvéta – zacskó trió pedig ment, ahogy kell, a kukába.

Kb. 10 perc múlva felszállt egy 60-as éveiben járó hölgy a vonatra. Átlagos külső, szerény, de tiszta ruha, régimódi kézitáska. Gondolkodás nélkül a kukához lépett s elkezdett kotorászni benne. Végignéztük, ahogy kiszedi a zsíros papírjainkat, kibontja a hevenyészve összegöngyölt csomagot, a papírdobozt s válogat. Némi mérlegelés után egy nem használt szalvéta, egy majdnem üres mártásos doboz és egy nejlonzacskó kivételével a többit visszatette a kukába, majd tőlünk távolabb leült.

A lányok néztek, először döbbentem, majd magukban összesomolyogva, de azért nem hangosan kuncogva, mert azért ugye mégis, az én lányaim, meg itt van anya is. Jelbeszéddel megbeszéltük, hogy ugyan már, ha egyszer kidobtuk már ugye nekünk nem kellett, akkor meg mindegy, hogy a néni vagy a takarító szedi össze.

Szép lassan bedöcögött vonatunk a végállomásra, s időközben elég sűrű záporeső kerekedett.

Mi ugye esernyő, kapucni, dzseki és egyéb alkalmatosságok nélkül szálltunk le, s nyakunkat behúzva indultunk utunkra remélve, hogy ez a kis kiruccanást végül nem fogja napokig tartó prüszkölés kísérni.

Alig tettünk pár métert mikor feltűnt előttünk a néni, aki békésen dudorászva, kimért léptekkel sétált az esőben, fején a kukából kiszedett nejlonzacskóval.

A buszállomáson aztán újabb kép következett, egy mozgássérült pár. A fiatal férfi két mankójára támaszkodva, a tócsákat óvatosan kerülő mozdulatokkal próbált segíteni apró párjának, aki kezével a kerekesszéket hajtotta, s közben patakokban ömlött rájuk az eső.

Hirtelen csak annyit mondtam a lányoknak, hogy tegnap olvastam egy mondatot: „Egészen addig sírtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek nem volt lába.”

Értették, komment nélkül is…folyt.köv.