Lélekmozi 135

2010 november 1. | Szerző: Izolda |

 

Na, mindenki letudta a temetőjáratot? Lelkiismeret megnyugtatva?

Őszinte leszek veletek, én még nem voltam.

Valahogy nekem olyan szerencsém van az elhunyt szeretteimmel, hogy tudom, nem ezt várják el tőlem.

Vegyük pl. a nagyapámat. Ő annak örül, hogy hallgathatja, amikor zenélek, épp úgy, mint rég. Csak odatelepedik a fotelba, halványan mosolyog, s még picit el is bóbiskol ültében. Vele mindig ekkor szoktam találkozni.

Drága keresztanyám meg annak örül, hogy hordom a gyűrűjét, azt a nagyon különleges, violinkulcs alakú gyűrűt a rózsaszín kővel. Pedig nem hordok ám ékszereket, csak ezt az egyet. Picit nagy az ujjamra, sokszor elforog, de mikor visszafordítom mindig Ő jut eszembe róla.

S dédimama? Hát Ő örül csak igazán, mikor azt látja, hogy két kedvenc unokája órákig tud beszélgetni a régi kis konyhája helyén, s nincs este, hogy Őt ne emlegetnénk, ne lenne benne a történetünkben. Hisz ott van, minden mosolyunkban, a közösen hordozott génekben, az egymás iránt érzett szeretetünkben.

Édesapám? Ő mindig eszembe jut, mikor le kell írnom a nevem. Ő érti miért, s hangosan nevet a szám sarkában megbújó cinkos kis mosolyon.

Velem vannak, bennem élnek, együtt élünk.

Ha kimegyek a temetőbe s meggyújtok egy mécsest a láng öröméért teszem, s könnyeim ha vannak is, nem az elmúlásnak, hanem az életnek szólnak.

Ennek az örökké tartó, izzó, szenvedélyes csodának, melyben a halál sem más, mint egy pillanata az örök körforgásnak.