Lélekmozi 141

2010 december 1. | Szerző: Izolda |

 

Egy éve fellázadt a lelkem. Mondhatnám, hogy csendes lázadás volt, de ez nem lenne igaz, mert minden volt, csak nem csendes. Ordító, dübörgő segélykiáltás volt az első decemberi napon. Olyannyira szembetűnő és megrázó, hogy az első blogbejegyzésem már töröltem is azóta. Mert, hogy évforduló van, a lázadás évfordulója, melynek lenyomatait részben követi ez a blog.

Egyből tudtam, ez egy őrült éve lesz…, volt már hasonlóban részem, bár ez túl tett a korábbin.

Az eleje mondjuk hasonlított rá, amit akkor nem oldottam meg, azzal kellett kezdenem. Visszakaptam az összes szőnyeg alá söpört problémát, félbehagyott kapcsolatot, le nem zárt történetet. Na, erre rá is ment az év nagyobbik fele. S csak, hogy ne legyen közben annyira egysíkú a dolog, szereztem hozzá még jó pár újat időközben.

De hát ebben is működik a dualitás, így minden rossz mellé kaptam egy adag jót is, minden végigfetrengett éjszaka után egy vidámat, minden ütés mellé egy simogatást, minden vicsorgás mellé egy mosolyt. Sőt, ha jobban belegondolok, néha a jó még több is volt, minden csak nézőpont kérdése ebben is, mert ugye lehet a rosszakat is más szemüveggel nézni.

Persze, így utólag, mondhatnám, hogy könnyű, de nem az. Inkább csak könnyebb.

Most összegzést várnék magamtól erre az egy évre, de nem nagyon megy. Írhatnám, hogy megtanultam pár dolgot, de ha mást nem is, azt az egyet megtanultam, hogy soha ne higgyem valamiről azt, hogy már tudom.

Végül is két dolog van, amit ki lehet emelni.

Az egyik az örök változó, maga a változás. Ahogy nincs két egyforma napfelkelte, úgy nincs két egyforma nap sem, nem tudhatod a holnap mivel ébreszt, de már biztos nem azzal, amivel a tegnap, legfeljebb nem veszed egyből észre.

A másik az örök állandó, a szeretet. Az egyetlen, ami átsegíthet ezen az örök változáson, megtarthat, erőt adhat, fényt és ragyogást, hitet és életet, mert ez az egyetlen, ami megtartja a lelkedet. S ahogy a lelked nélkül nem lennél más, csak egy szépen feldíszített doboz, úgy a szeretet nélkül meghalna minden, ami élő. E nélkül meghalna a lelked.

Mennyi vers, idézet szól erről az egy szóról, s mégis, mennyire nem ismerjük igazi tartalmát. Egész életünkben keressük, s mégis menekülünk tőle. Félünk adni, és félünk kapni. Méricskélünk, pedig a szeretetnek nincs súlya, nincs terhe, a szeretet csak van. Benned, bennem, s igen, abban is, akiről most nem is tudnád elképzelni.

Egyszerűen csak merni kell szeretni, s kinyílik a világ. A szeretet az egyetlen híd, amin átkelve egyszerre juthatsz el önmagadhoz és másokhoz.

Ha innen nézem, akkor ez az egész év nem volt más, mint egy folyamatos séta ezen a hídon. S nem lesz más a következő, meg az az után jövő sem. Ha egyszer megtaláltad önmagadban ezt a hidat, már nem térhetsz le róla többet.

Igen, még korábban utakat kerestem, az utak helyén ma már hidakat látok. Hidakat, melyek összekötnek engem, Téged, Őket, Minket. S ezek a hidak valahol, majd egyszer, egy pontban találkoznak, egybeolvadnak, eggyé válnak.

Csak gondolj bele egy pillanatra, milyen érzés lehet majd, ha ez a sok-sok szeretethíd egyszer csak összeér…Én szeretném majd látni azt a fényt és ragyogást… De addig is nincs más dolgom, mint menni a sajátomon, s meglelni azt, amelyik hozzád vezet…folyt.köv.