Lélekmozi 141

2010 december 1. | Szerző: Izolda

 

Egy éve fellázadt a lelkem. Mondhatnám, hogy csendes lázadás volt, de ez nem lenne igaz, mert minden volt, csak nem csendes. Ordító, dübörgő segélykiáltás volt az első decemberi napon. Olyannyira szembetűnő és megrázó, hogy az első blogbejegyzésem már töröltem is azóta. Mert, hogy évforduló van, a lázadás évfordulója, melynek lenyomatait részben követi ez a blog.

Egyből tudtam, ez egy őrült éve lesz…, volt már hasonlóban részem, bár ez túl tett a korábbin.

Az eleje mondjuk hasonlított rá, amit akkor nem oldottam meg, azzal kellett kezdenem. Visszakaptam az összes szőnyeg alá söpört problémát, félbehagyott kapcsolatot, le nem zárt történetet. Na, erre rá is ment az év nagyobbik fele. S csak, hogy ne legyen közben annyira egysíkú a dolog, szereztem hozzá még jó pár újat időközben.

De hát ebben is működik a dualitás, így minden rossz mellé kaptam egy adag jót is, minden végigfetrengett éjszaka után egy vidámat, minden ütés mellé egy simogatást, minden vicsorgás mellé egy mosolyt. Sőt, ha jobban belegondolok, néha a jó még több is volt, minden csak nézőpont kérdése ebben is, mert ugye lehet a rosszakat is más szemüveggel nézni.

Persze, így utólag, mondhatnám, hogy könnyű, de nem az. Inkább csak könnyebb.

Most összegzést várnék magamtól erre az egy évre, de nem nagyon megy. Írhatnám, hogy megtanultam pár dolgot, de ha mást nem is, azt az egyet megtanultam, hogy soha ne higgyem valamiről azt, hogy már tudom.

Végül is két dolog van, amit ki lehet emelni.

Az egyik az örök változó, maga a változás. Ahogy nincs két egyforma napfelkelte, úgy nincs két egyforma nap sem, nem tudhatod a holnap mivel ébreszt, de már biztos nem azzal, amivel a tegnap, legfeljebb nem veszed egyből észre.

A másik az örök állandó, a szeretet. Az egyetlen, ami átsegíthet ezen az örök változáson, megtarthat, erőt adhat, fényt és ragyogást, hitet és életet, mert ez az egyetlen, ami megtartja a lelkedet. S ahogy a lelked nélkül nem lennél más, csak egy szépen feldíszített doboz, úgy a szeretet nélkül meghalna minden, ami élő. E nélkül meghalna a lelked.

Mennyi vers, idézet szól erről az egy szóról, s mégis, mennyire nem ismerjük igazi tartalmát. Egész életünkben keressük, s mégis menekülünk tőle. Félünk adni, és félünk kapni. Méricskélünk, pedig a szeretetnek nincs súlya, nincs terhe, a szeretet csak van. Benned, bennem, s igen, abban is, akiről most nem is tudnád elképzelni.

Egyszerűen csak merni kell szeretni, s kinyílik a világ. A szeretet az egyetlen híd, amin átkelve egyszerre juthatsz el önmagadhoz és másokhoz.

Ha innen nézem, akkor ez az egész év nem volt más, mint egy folyamatos séta ezen a hídon. S nem lesz más a következő, meg az az után jövő sem. Ha egyszer megtaláltad önmagadban ezt a hidat, már nem térhetsz le róla többet.

Igen, még korábban utakat kerestem, az utak helyén ma már hidakat látok. Hidakat, melyek összekötnek engem, Téged, Őket, Minket. S ezek a hidak valahol, majd egyszer, egy pontban találkoznak, egybeolvadnak, eggyé válnak.

Csak gondolj bele egy pillanatra, milyen érzés lehet majd, ha ez a sok-sok szeretethíd egyszer csak összeér…Én szeretném majd látni azt a fényt és ragyogást… De addig is nincs más dolgom, mint menni a sajátomon, s meglelni azt, amelyik hozzád vezet…folyt.köv.

Lélekmozi 140

2010 november 28. | Szerző: Izolda

 

Van abban valami kéjesen jó dolog, mikor az ember délután lefekszik kicsit aludni. Körbenéz, és dacolva a lakás állapota meg az egyéb tennivalók tengerének úgy dönt, hogy inkább szunyókál egy kicsit.

Szeretem ezt az érzést, mert minden olyan más, még az álmok is.

Ilyenkor én sokszor filmeket álmodok.

Legutóbb pl. azt álmodtam, hogy felhívott a Szerelmem, találkoztunk, s egy hirtelen ötlettől vezérelve nekivágtunk a hegyeknek az első hóesésben.

Olyanok voltunk, mint a kamaszok. Lehet illetlenül sokat nevetni az erdő csendjében? Mert akkor mi illetlenül sokat nevettünk, tudod, mikor az ember már a hasát fogja, s nem bírja abbahagyni, s a legkisebb dolog is megállíthatatlan nyihogásra készteti. Például az, hogy mindenki körülöttünk hótaposóban meg komplett vízálló szerelésben közlekedett, ahogy kell, de mi félcipőben meg pillanatok alatt vizesre ázott zokniban tocsogtunk, csúszkáltunk a sárga, piros meg kék jelzésű túra utakon. Na persze csak úgy, cél nélkül, hogy aztán már csak egy cél legyen, hogy valami olyan helyen kössünk ki a végén, ahol van forralt bor, meg valami jármű, ami vissza visz a civilizációba.

Bár lehet, hogy jobban el kellett volna tévedni, s akkor nevetve ért volna minket a fagyhalál, egymás karjaiban…

Az, hogy jó úton járunk végül is abból a jelből derült ki, hogy valaki kétszer is odaírta a fán található turistajelzésre, hogy Gábor Zsazsa…A Gábor az adott, na de a Zsazsa…? Bennem semmi Zsazsás sincs…Vagy mégis?

De ez azért jó. Most komolyan, mennyi esély van arra, hogy megtaláld még egyszer ezt a két fát az erdőben…?

Aztán a civilizáció áldásos hatásaként lelőttünk két mamutot – értsd, ettünk egy nagyot a Mammutban -, majd beültünk gőzölgő cipőkkel, zoknikkal, meg enyhén sáros fenékkel egy mozi jótékony, dunsztos melegébe. Ugyan a film feledhető volt, de legalább jó hosszú, így a végére kellően szárazon s álmosan jöttünk ki, s fejeztük be a napot előirányozva, hogy ezt még folytatni kell.

Igen, azt hiszem, ez egy folytatásos szappanopera, s a legjobb, amit eddig életemben láttam…

Itt tartottam a filmbeli álmomban mikor felébredtem, s most már csak azt nem értem, hogy mikor lett ilyen sáros a cipőm talpa…folyt.köv.

Advent

2010 november 24. | Szerző: Izolda

 

Advent van ma, csodaváró

Angyalszárnyon átcikázó

Fénysugár.

Ádvent van, de sosem hittem,

Hogy ettől majd jobb lesz minden

Ezután

 

                                                                           

Advent van ma, zúg a harang

Holnapra is fel kel a nap

Holnap is hoz új fényeket

Szent igéket, népéneket

Zúgja már, hogy itt a csoda

Lásd meg ember, Isten fia

Csak azért jött most a földre,

Esdekelve, könyörögve,

Hogy megtanítson ember lenni

Poklok poklában létezni

Századszor is útrakelni

Ezerszer is megméretni

Milliószor térdepelni

Soha nem szűnni – szeretni.

 

Advent van ma, lassan járó

Botladozva meg-meg álló

Fénysugár.

Ádvent van, de nehéz hinnem,

Hogy ettől majd jobb lesz minden

Ezután.

Lélekmozi 139

2010 november 14. | Szerző: Izolda

 

Az öreg cigány a sarkon ült, ahol mindig is szokott. Kicsit már folyton remegő kezével bontogatta a tokot, húzta a vonót, s közben nagyokat pislogott az ég felé.

Borul, dünnyögte maga elé. Pedig ma sokáig szeretett volna játszani. Kisunokájának születésnapja lesz, s ő megígérte neki, hogy azt választ a kirakatból, amit csak akar. Hagy legyen meg egyszer annak a szegény gyereknek is az öröme. De hát a kirakatban lévő csillogó csodák mind sokba kerültek, nagyon sokba. Sok gazdag nótáját kellene ahhoz szívből elhúznia, hogy összejöjjön mindnek az ára.

Egy nagy sóhajtással álla alá tette a hegedűt, s tercelni kezdett, csak úgy, bemelegítésképp. Kereste a dallamot, figyelte az utcát, a járókelőket, s próbálta kitalálni, hogy kinek mire nyílna meg a szíve, s azzal együtt a pénztárcája is.

Bezzeg régen, mikor még a kerthelyiség teraszán húzta más volt a világ. Akkor még volt becsülete az egyszerű muzsikus cigánynak. Volt, hogy hajnalig nem engedték haza a mulatozó népek, vitték egész hazáig, fizették a kocsist, csak játsszon még kedvükre. S ő játszott. Belenézett a szépasszonyok szemébe, s úgy kezdte el, egy pillantásból a nótájukat, hogy azok rendre egyből sírva fakadtak. S az urak erre rendre fizettek, hisz nincs is annál hálásabb dolog, mint a szépasszonyok könnyeit lecsókolni, s aztán elkísérni őket hazáig az éjszakába.

De ha egy csapat fiatalúr tódult be a kertkapun, akkor is egyből tudta, hogy mire kell állnia a vonónak a kezében. S már húzta is a keservest, bele egészen a fülükbe, hogy együtt szakadjon meg a szív a húrral.

S a tantéknak is úgy állt meg a hátuk megett, s kezdte a lassú kerengőt, hogy egyből újra fehér ruhás bálozós lánynak érezhették magukat, s az emlékektől bepárásodott szemüvegükön át nem látták a bankók színeit.

De hol vannak már azok a kertek? S hol van már a becsület?

Cigány világban élünk – szokta mondani magának, mintegy mosolyogva saját nyomorán. Így mélázott magában, miközben csak úgy, megszokásból születtek a hangok az ujjai alatt.

Ekkor hirtelen egy férfi állt meg előtte. Jó vágású, deres hajú, kezében kesztyű, lábán kézzel varrott cipő, nem is illett a szürke város egyhangú porához.

–         Maga az, Tóni bátyám? – kérdezte egy érces hang.

–         Tóninak ugyan Tóni vagyok – felelte az öreg, – de nem hiszem, hogy engem keres az Úr. Nem szoktak az ilyen gazdag népek velem szóba állni – tette még hozzá.

–         Hát nem ismer meg? – kérdezte nevetve a férfi. – Én vagyok a Pista, a Tóth Pista.

–         Az? – kérdezett vissza, akit úgy kellett visszaimádkozni a hegy széléről? – de hirtelen meg is bánta, hogy kiszaladta a száján.

–         Az hát! – nevetett a férfi. Ha akkor nincs maga, meg a csodahegedűje, akkor biz’ Isten leugrottam volna a mélybe – tette még hozzá már kissé halkabban, s szeretettel nézett le az öregre.

–         De hát mit csinál itt? Miért fárasztja magát ebben a hidegben? – kérdezte a férfi, de egyből el is szégyellte magát ostoba kérdésén, hisz nyilvánvaló volt a lyukas cipő, a moly ette sál, nem kellett hozzá semmi különösebb tudomány, hogy rájöjjön az okára.

–         Jöjjön, elviszem ebédelni, a régi szép idők emlékére – mondta az öregnek, s ellentmondást nem tűrően elkezdte összepakolni az öreg holmiját.

–         Ettem én már, nem vagyok éhes. Kevés kell már az ilyen öregnek, mint én vagyok – felelte a cigány szégyenlősen, s nem mozdult.

–         Akkor meghívom egy sörre, vagy amit csak inni akar – próbálkozott tovább a férfi, de az öreg csak ingatta a fejét.

–         Nem való az már nekem, elszoktam én már az ilyesmitől, még megártana a szívemnek.

–         Akkor mit szeretne? Nem hagyhatja, hogy ennyi év után csak így, itt hagyjam! – mondta a férfi, de már tényleg tanácstalanul nézett az öregre annak makacsságát látva. – Kérjen bármit, amire csak vágyik – tette hozzá.

–         Hát hiszen volna itt valami – kezdte az öreg lassan, de nem tudom, hogy nem lesz-e túl drága, amit kérnék.

–         Nem lesz – vágta rá boldogan a férfi, hogy végre valamivel sikerült szóra bírnia az öreget. S miközben felsegítette a járda széléről féltőn fogta meg remegő kezét.

Elindultak, ketten, fura kettőségben. A férfi az öreg csoszogó járásához igazította lépteit, s míg ballagtak a körúton egyre csak a régi időkre emlékeztek.

Egyszer az öreg csak megállt egy játékbolt kirakata előtt, s nagy sokára megszólalt.

–         Innen szeretnék, mindegy, hogy mit, akár a legkisebb is megteszi – tette még hozzá gyorsan. Hallatszott, hogy nincs szokva a kéréshez.

A férfi torkát fojtogatta a sírás, mikor szó nélkül bement, s megvette a kirakatban található összes játékot, becsomagoltatta, s egy taxiba szállva elindult az öreggel haza.

Nem igen szokott taxi járni azon a környéken, ki is szaladtak a putriból a gyerekek, s versenyt futottak az ezüstszínű csodával.

Az utca végén egyszer csak megállt az autó.

Egy 7-8 éves forma kisfiú állt az ajtóban, szemében csodálkozás, ahogy meglátta nagyapját kiszállni. Két karja, mintha csak egy-egy galamb szárnya volna, úgy repdesett örömében mikor látta a temérdek kincset, ami előkerült az autóból. Értette is meg nem is, hogy ez most mind az övé, ugrált egyik doboztól a másikig, s szeméből patakokban folytak az örömkönnyek.

–         Ne haragudjon rá, hogy nem mond semmit – szólalt meg az öreg, de néma. Így született – tette még hozzá magyarázatképp az öreg.

De a fiú mintha csak meghallotta volna, hogy miről beszélnek hirtelen megállt a pörgésben, hatalmas, barna szemeit belefúrta a férfi tekintetébe, s a pillantását el nem véve szorosan átölelte azt.

Így álltak még sokáig, a fiú, a férfi, meg az öreg, a felhők mögül előbújó őszi nap fényében.

Lélekmozi 138

2010 november 9. | Szerző: Izolda

 

Szeretem az egyszerűen jó dolgokat, amik megfűszerezik a napomat.

Pl. mikor este eszek egy tányér málnát vaníliaszósszal.

Vagy egy villanásnyi baráti mosoly, két félmondattal kisérve, amiben benne van egy amúgy többperces beszélgetés lényege.

Egy zene, egy dal, ami előcsalja belőlem az önkéntelen jókedvet.

A lányom humorral fűszerezett iskolai beszámolója, ami egyébként ritkán kapcsolódik a tanítási óra anyagához.

A gyerekek féktelen, szűnni nem akaró, ragadós nevetése, hogy a végén már Ők nem tudják, hogy én min kacagok egyfolytában.

Az út melletti bozótos narancsos, barna, bronzos színkavalkádja, amire visszakapom a fejemet hazafelé biciklizve.

A langyosan szitáló eső, ami csak simogatja az arcomat.

Meg szeretem az olyan napokat, amikor mindezt így látom.

Mert lehetne ugyanezt másképp is…

–         Olyan savanyú volt ma ez a málna…

–         Utálom, ha valaki kiröhög, s arra sem méltat, hogy normálisan elmagyarázzon valamit.

–         Már megint az a dal ment a rádióban, hát muszáj engem mindig rá emlékeztetni?

–         Nem igaz, hogy az a gyerek már megint semmit nem tanult az iskolában, bezzeg a hülyeségre, arra van esze.

–         Valaki mondja meg már, hogy mi a fenén lehet percekig fetrengeni a földön?

–         Ezektől a bokroktól nem lehet rendesen belátni a kanyart, még a végén elüt egy autó.

–         Jellemző, mindig akkor kezd el esni az eső, ha biciklivel vagyok.

 

Neked milyen volt a mai napod? Az első vagy a második?

Lélekmozi 137

2010 november 7. | Szerző: Izolda

 

Nem csinált semmit, csak ült a szobában, s próbált nem érezni, nem létezni, nem gondolkodni, nem álmodni, nem hallani, nem látni, nem nézni. Csak úgy lenni, csak semmi inger, ami megzavarhatja ezt a soha nem létező állapotot.

Tikk-takk, tikk-takk –ketyegte egyhangúan a régi óra a falon, gunyoros egyhangúsággal hirdetve létezését. 

Igen, ez az egy dolog volt, ami akaratlanul is másodpercenként követelte tőle a külvilág jelenlétének észlelését. Ez a monoton folytonosság, ez az egyhangú zakatolás, ami néha már-már dübörgéssé erősödött a fejében.

Tikk-takk, tikk-takk – ketyegte az óra, s nem igen érdekelte, hogy ez tetszik-e neki vagy sem, csak végezte a dolgát, amire teremtették.

Próbált a csendre koncentrálni, a belső csendre, hátha akkor kinnreked ez a zakatolás, de próbálkozása nem járt sikerrel.

Aztán megpróbálta olyan erősen befogni a két fülét, ahogy csak tudta, szinte már fájt a halántéka az erőlködéstől, de a tikk-takk csak áthatolt a görcsbe rándult kézfején.

Ha nem félt volna annyira az erőszak bármely fajtájától is már rég szétverte volna egy kalapáccsal az órát, de félt.

Hát igaz, hogy Isten nem bottal ver – gondolta. Isten tikk-takk-kal ver. Mert minden tikk, és minden takk egy-egy hangos bizonyítéka a meg nem élt tegnapnak. S minden tikk, és minden takk minden egyes pillanatban figyelmezteti a létezés elmúlásának jelenvalóságára.

Tikk-takk, tikk-takk – járta az óra a falon örök táncát, megállíthatatlanul.

Lélekmozi 136

2010 november 4. | Szerző: Izolda

 

Lassan csordogált le a víz a kövek közt, utat keresve, cseppenként fogyva a mohák parányi zöldjén. A kövek alján lévő kis mélyedésnél egy ember állt, s egy kanállal merte a vizet a pohárba. Amikor a pohár megtelt átnyújtotta a sorban elsőként állónak, aki a többiek sóvárgó tekintete kíséretében fenékig ürítette a poharat, majd visszaadta a vízőrnek, s átadta helyét a következőnek.

Hosszan kígyózott a sor, végig be a fák mellett, túl a bokrokon, ameddig a szem ellátott. Férfiak, nők, fiatalok, öregek, ki egyedül, ki egy társára támaszkodva. Arcukon a hosszú várakozás alatti egykedvűség, szemükben a kínos lassúság tompa fénye látszott.

Csak elöl, az elsők közt volt mindig nagy az izgalom. Ott, mikor már látszódott, hogy van esély, hogy még aznap sorra kerülnek.

Mert sosem lehetett tudni, hogy mikor fogy el a víz. Volt, hogy mindenkinek jutott aznap, de volt, hogy még a felének sem. S ilyenkor a csalódott tömeg vagy dolgavégezetlenül hazakullogott, vagy ott, a szabad ég alatt vert tanyát, bízva a másnapi szerencsében.

A kisfiú valahol a sor közepén állt. Már messziről kitűnt a szürkeségből göndör fürtjeivel, csillogó szemével, s az arcán lévő halvány mosollyal. A körülötte lévők, akik látták, nem is értették, hogy mit keres köztük, de túl lefoglalta őket saját nyomoruk mintsem, hogy számukra felfoghatatlan dolgokkal foglalkozzanak.

A mai nap úgy látszott, kegyes lesz a természet. Lassan, de biztosan araszolt a sor, s ez azt jelentette, hogy még sokaknak van esélye eljutni a célig. Hogy kinek mi a cél? Nos, ezt a titkot mindenki magában őrizte. Hisz ez a forrás nem volt másról híres, csupán arról, hogy aki a vizéből iszik teljesül szíve leghőbb kívánsága. S ugyan ki lenne képes belelátni a szívbe? Sokszor még a szív hordozója sem lát el odáig, nemhogy egy idegen.

Talán két-három óra is eltelt, mire a fiú a forráshoz ért, már csak néhányan voltak előtte. A víz egyre lassabban csordogált, igaz, szürkült is már rendesen. Egyszer csak hirtelen átváltott lassú csepegésbe, majd pár perc múlva az is alábbhagyott, s végleg megszűnt az napra.

A vízőr megkönnyebbülten egyenesítette ki hátát, s csak kezével intett a sorban állóknak, hogy mára ennyi volt, mindenki mehet dolgára, vagy várakozhat reggelig kedve szerint.

A tömeg csalódottan morajlott fel, de nem volt mit tenni.

A kisfiú csak állt, szemében valami furcsa fény csillogott, s rendíthetetlenül nézett a vízőrre.

– Te nem értetted? Ma már nem kerülsz sorra – mondta kissé ingerülten az ember, majd még hozzá tette némileg enyhébb hangon:

– Nem is értem, hogy engedhették meg a szüleid, hogy egész nap itt állj hiába.

– Én nem a víz miatt vagyok itt – felelte a fiú, hanem magához jöttem.

– Hozzám? – kérdezte döbbentem az őr. – És mi dolgod lenne velem? – kérdezte kíváncsian.

– Eljöttem, hogy teljesítsem a kívánságát. Azt, amit a szívében hordoz – felelte a fiú.

Az őr először hangosan felnevetett, majd mosolyogva mondta.

– Gyere csak közelebb, elárulok Neked egy titkot. Ez a víz nem is csoda víz – suttogta. Én minden nap iszok belőle, de még egyszer sem teljesült a kívánságom. S még soha, senkiről nem derült ki, hogy a víztől kapta volna meg azt, amire vágyik. Nekem elhiheted, tudom mit beszélek felelte, miközben nagyon mélyről sóhajtott egyet, s ahogy hátrasimított őszülő haján a mozdulattól kissé felhúzódott ingujja alól láthatóvá vált karján az apró jel. Egy parányi kis csillag volt, alig észrevehetően, de ott volt.

– De ha mégis, ha valóban azért vagyok itt – erősködött tovább a fiú.

– Ej, eredj már haza, milyen dolog bolondítani itt az embert – felelte most már türelmetlenül az őr, s nyomatékosan elkezdte összeszedni holmiját mintegy jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést, s hátat fordítva a fiúnak elindult az erdő felé.

A fiú csak állt, majd lassan előhúzta köpenye alól szárnyait s egy mozdulattal nekirugaszkodva felszállt a fák fölé.

A maradék tömeg döbbenten bámulta a csodát.

– Egy angyal járt köztünk, s mi nem vettük észre – suttogták, s némelyek még térde is borultak megérezve valamit a végtelen hatalmából.

Az őr, aki az emberek arcát látva megállt szintén felnézett az égre, s zavartan nézett a feje fölött szálló kisfiú után.

S ahogy ott állt, egy tollpihe lebbent a vállára a fiú szárnyából. Óvatosan fogta meg kérges ujjaival, s miközben nézte a pihét szeméből lassan elkezdett folyni a könny. Egyenesen a pihén lévő apró csillagjelre.

Lélekmozi 135

2010 november 1. | Szerző: Izolda

 

Na, mindenki letudta a temetőjáratot? Lelkiismeret megnyugtatva?

Őszinte leszek veletek, én még nem voltam.

Valahogy nekem olyan szerencsém van az elhunyt szeretteimmel, hogy tudom, nem ezt várják el tőlem.

Vegyük pl. a nagyapámat. Ő annak örül, hogy hallgathatja, amikor zenélek, épp úgy, mint rég. Csak odatelepedik a fotelba, halványan mosolyog, s még picit el is bóbiskol ültében. Vele mindig ekkor szoktam találkozni.

Drága keresztanyám meg annak örül, hogy hordom a gyűrűjét, azt a nagyon különleges, violinkulcs alakú gyűrűt a rózsaszín kővel. Pedig nem hordok ám ékszereket, csak ezt az egyet. Picit nagy az ujjamra, sokszor elforog, de mikor visszafordítom mindig Ő jut eszembe róla.

S dédimama? Hát Ő örül csak igazán, mikor azt látja, hogy két kedvenc unokája órákig tud beszélgetni a régi kis konyhája helyén, s nincs este, hogy Őt ne emlegetnénk, ne lenne benne a történetünkben. Hisz ott van, minden mosolyunkban, a közösen hordozott génekben, az egymás iránt érzett szeretetünkben.

Édesapám? Ő mindig eszembe jut, mikor le kell írnom a nevem. Ő érti miért, s hangosan nevet a szám sarkában megbújó cinkos kis mosolyon.

Velem vannak, bennem élnek, együtt élünk.

Ha kimegyek a temetőbe s meggyújtok egy mécsest a láng öröméért teszem, s könnyeim ha vannak is, nem az elmúlásnak, hanem az életnek szólnak.

Ennek az örökké tartó, izzó, szenvedélyes csodának, melyben a halál sem más, mint egy pillanata az örök körforgásnak.

Lélekmozi 134

2010 október 10. | Szerző: Izolda

Nem szerettem volna komment nélkül közölni a következő két verset, így ez most némi magyarázat lesz.

Az előző, melynek az utolsó sora a mélybeugrás, előzménye a következő versnek, ami ebben az esetben az „ugrás utáni” állapotról szól, majd a következő a végeredményről.

Mindenkinek megvannak életében a maga poklai, vagy így, vagy úgy.

Nagy hibánk, hogy azt hisszük megkaphatjuk a mennyet a pokol nélkül, pedig nem így van.

Először van a pokol, utána jön a menny.

Sok sikert hozzá….

Izolda

 

 

Haláltánc…

 

Futnék magamtól,

De nem mozdul a lábam,

Ez már nem az Én,

Ez már nem én vagyok.

Tükrös szobákban

Vicsorog a hajnal,

De félek, mire feljön

Én már meghalok.

 

De ki az-az Én,

Vagy az, kit annak hittem,

Hol vannak házai,

Az oszlopcsarnokok?

Romba dőlt világom

Hamuja közt élek,

S a porban ülve

Csöndben fulladok.

 

Újat építek, a régi már halott,

Vérrel és nyállal tapasztom össze

Új teremtményeim, a szebb holnapot.

 

A porban ülök, hamu fejemen,

Siratom a régit, temetem, ami volt,

S lassan, a szélben új hamu-világom

Felhőként tovaszáll, s én itt maradok.

 

Már nincsen semmi,

Csak a vágy, hogy újra éljek,

S életem, ez a végtelen csönd

Minden pillanatban új reményre késztet,

Hogy mégis lesz, ki új világra ébreszt,

S meglelem azt, ki én vagyok.

—-

A könnyek tavánál jártam,

Lelkem végül odavándorolt,

Hogy tisztító vizében

Mosson ki mi mindent,

Mit a múlt még itt hagyott.

És indultak a folyók,

S megnyílt az ég is,

Mennydörgés csapott az éjen át,

De kiáltott az Isten: Ne tovább!

 

Némán álltam, szótlan,

S ahogy megláttam a napot,

A nap háta mögött

A szivárvány ragyogott.

S a szivárvány úton át

Megleltem a lelkek templomát.

 

Lélekmozi 133

2010 október 3. | Szerző: Izolda

 

Pőrén, meztelen állt a lelkem

Angyalok fogták szárnyait

De egyszer csak jött egy pillanat

S a végtelen ég alatt

Lehullott egy fénysugár

S én lecsatoltam szárnyaim

S zuhantam a fény után