Lélekmozi 131
2010 szeptember 29. | Szerző: Izolda
“A jelenben élni olyan, mintha az evezős csónakodból eldobnád az evezőket, elfelejted azt a szót, hogy akarom. “
Hát én ma ezt tettem. Eldobtam az evezőket, s láss csodát, így sokkal messzebb jutottam, mint reméltem.
Ja, hogy kívülről nézve lehet, hogy nem látszódott a haladás?
De gondolj csak a fűszálra. Felületesen nézve este pont akkorának tűnik, mint reggel, de eltelik egy kis idő, s Te megint azt veszed észre, hogy füvet kellene nyírni, mert már akkorára nőtt.
Hát pont ilyen volt az én mai napom is.
Csak egyet kérek: zárjátok el a fűnyírókat!!!!!!!!!!!!!!!!…..folyt.köv.
Lélekmozi 130
2010 szeptember 26. | Szerző: Izolda
Ma gyerekes programom volt, részben. Egy ideje téma volt nálunk a mozizás, s mivel kaptunk két jegyet egy új, s nekik való filmre így adott volt a lehetőség is.
Amíg a lányok a moziban ültek, én elbóklásztam egy könyvesboltban, ami aztán később meghatározó lett a napom alakulásában, de erről majd máskor.
A mozi után 1-2 régóta tervezett tárgy beszerzése volt a cél, ami két kamaszlánnyal nem is tűnik olyan egyszerűnek. Szerencsére a körmustra után Ők maguktól is rájöttek, hogy a márkacímke nem feltétlen ér meg még egy plusz nullát az árcédulán, így maradt az arany középút, s a végén mindenki elégedetten majszolta egészségtelen, de per pillanat rendkívül praktikus hamburger – sültkrumpli – twister ebédjét a vonaton. El is fogyott minden az utolsó morzsáig, a zsíros papír – szalvéta – zacskó trió pedig ment, ahogy kell, a kukába.
Kb. 10 perc múlva felszállt egy 60-as éveiben járó hölgy a vonatra. Átlagos külső, szerény, de tiszta ruha, régimódi kézitáska. Gondolkodás nélkül a kukához lépett s elkezdett kotorászni benne. Végignéztük, ahogy kiszedi a zsíros papírjainkat, kibontja a hevenyészve összegöngyölt csomagot, a papírdobozt s válogat. Némi mérlegelés után egy nem használt szalvéta, egy majdnem üres mártásos doboz és egy nejlonzacskó kivételével a többit visszatette a kukába, majd tőlünk távolabb leült.
A lányok néztek, először döbbentem, majd magukban összesomolyogva, de azért nem hangosan kuncogva, mert azért ugye mégis, az én lányaim, meg itt van anya is. Jelbeszéddel megbeszéltük, hogy ugyan már, ha egyszer kidobtuk már ugye nekünk nem kellett, akkor meg mindegy, hogy a néni vagy a takarító szedi össze.
Szép lassan bedöcögött vonatunk a végállomásra, s időközben elég sűrű záporeső kerekedett.
Mi ugye esernyő, kapucni, dzseki és egyéb alkalmatosságok nélkül szálltunk le, s nyakunkat behúzva indultunk utunkra remélve, hogy ez a kis kiruccanást végül nem fogja napokig tartó prüszkölés kísérni.
Alig tettünk pár métert mikor feltűnt előttünk a néni, aki békésen dudorászva, kimért léptekkel sétált az esőben, fején a kukából kiszedett nejlonzacskóval.
A buszállomáson aztán újabb kép következett, egy mozgássérült pár. A fiatal férfi két mankójára támaszkodva, a tócsákat óvatosan kerülő mozdulatokkal próbált segíteni apró párjának, aki kezével a kerekesszéket hajtotta, s közben patakokban ömlött rájuk az eső.
Hirtelen csak annyit mondtam a lányoknak, hogy tegnap olvastam egy mondatot: „Egészen addig sírtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek nem volt lába.”
Értették, komment nélkül is…folyt.köv.
Lélekmozi 129
2010 szeptember 23. | Szerző: Izolda
Nem is olyan rég valakit megkérdeztem, hogy mi a legfontosabb három szó az életében, és persze válaszként én is megadtam az enyémet. Ez egyfajta zsinórmérce, etalon, ami köré szerveződik az életed. Mi az, amit minden cselekedetben, kapcsolatodban, megnyilvánulásodban ösztönösen szem előtt tartasz.
Az én három szavam: szeretet, őszinteség, szenvedély.
Szeretet – létezésünk alapja. A minden kiinduló, az éltető origó, ősenergia, ami nélkül nem is léteznénk. „Ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok.”
Önmagunk szeretete, elfogadása az alap, bármennyire is önző hozzáállásnak tűnhet is elsőre. De könyörgöm, ha Te nem érzed szerethetőnek önmagad, hogyan is várhatnád ezt el másoktól? Mint a tükör: meddig bírod nézni a saját arcodat? Egy perc? Kettő? Tíz? Másoknak mindig ugyanezt az arcot kell nézniük, ha veled vannak… S olyan sincs, hogy másokat igazán tudnál szeretni anélkül, hogy önmagad ne fogadnád el.
Szeretni és szeretve lenni, ez az egyetlen kapocs, amitől igazán kézzelfoghatóvá válik egy kapcsolat.
Őszinteség – ha önmagaddal szemben nem tudsz az lenni, másokkal sem fogsz.
Szenvedély – ez viszi előre a világot. Bármit teszel is, azt szenvedéllyel kell tenned, mert egyébként nem sokat ér az egész. Szenvedélyesen szeretni az életet, annak minden szintjét, területét. Az embereket, akik körülvesznek, a feladatokat, amiket kapsz, bármit.
Szeretettel, őszintén, szenvedéllyel megélni az életet, hát kell ennél több, amit kívánhatnék?…folyt.köv.
Lélekmozi 128
2010 szeptember 21. | Szerző: Izolda
Az élet olyan, mint egy mandala. Kerek egység, melyben körbefutnak a vonalak, hol keresztezve, hol párhuzamosan. Elindulsz egy vonalon, s bármerre is kanyaríthatod a ceruzád végül ugyanoda jutsz vissza.
Közben kevered a színeket, rajzolod a szíveket, kitöltöd a teret a színek és szíved harmóniájával.
Minden ember egy mandala, s minden szív egy mandala közepében lüktet.
Te rajzolod életed sors-mandaláját.
Tőled függ, hogy milyen színekkel fested ki.
Rajtad áll, hogy merre kanyarognak majd a vonalak.
Nincs két egyforma mandala, ahogy két egyforma életút sem.
Hát rajzold, színezd, álmodd azt az egyet, amit senki nem festhet meg helyetted…folyt.köv.
Lélekmozi 127
2010 szeptember 18. | Szerző: Izolda
Ma rájöttem, hogy tulajdonképpen normális vagyok, és akik másnak látnak, azokkal van a gond, de nagyon.
Eddig abban a téveszmében éltem, hogy valami baj van velem, s mivel ez volt a hitrendszerem önmagam felé, ezért így is éltem meg, s ebből adódóan valószínűleg mások is így láttak.
Hoppá, egyből micsoda lehetőségeket vázol elém a jövőkép így, hogy már tudom, hogy normális vagyok.
1. Innen kezdve, ha valaki az ellenkezőjét állítja mosolyogva faképnél hagyom. Hát mit kezdjek én egy olyan emberrel, aki eleve így néz rám és így is kezel?
2. Én sem akarom átformálni más hitrendszerét – az nem az én dolgom -, hát nem hagyom, hogy bárki megpróbálja elhitetni velem, hogy azt, amit Ő jónak gondol, azt kellene nekem is annak érezni.
3. Ha én képes vagyok elfogadni a tőlem eltérő gondolkodás és viselkedésmódot is normálisnak, akkor ezt elvárom magammal szemben is.
4. Nem fogok többet elnézést kérni azért, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok.
5. És a legfontosabb, nem próbálok többet valakit mindenáron meggyőzni arról, hogy én normális vagyok. Minek, én már úgy is tudom….Folyt.köv.
Lélekmozi 126
2010 szeptember 17. | Szerző: Izolda
Egyszerűen piszok mázlista vagyok! Ha nem én lennék én, talán még irigyelném is magam, pedig az irigység szerencsére nem tartozik az erősségeim közé.
Na persze kezdhetném életem mozaikjainak felsorolását a hiányzó kockákkal is, de nem teszem. Ahogy bölcs barátnőm mondaná, amíg a lyukra koncentrálunk, nem látjuk körülötte a fánkot… És ez egy nagy igazság.
Tehát akkor nézzük a fánkot!
Jól vagyok, köszönöm, tényleg jól.
Na ná, hogy jól! Fantasztikus emberek vesznek körül, s olyan helyeken és társaságban fogadnak mindig szívesen, ahonnan csak feltöltődve jöhet haza az ember.
Egyre többször érzem azt, hogy amit igazán szívből kérek, és nagyon szeretnék, azt megkapom az élettől.
Ja, jó hosszú a lista, és napról napra gyarapszik, így vannak olyan csodák benne, amikhez még kell némi idő, de ez mit sem veszít a bennem lévő bizonyosság érzéséből, miszerint idővel azokat is megkapom majd.
Addig is meg örülünk annak, ami már van.
És nem csak örülök, de már bevett szokásom, hogy minden nap pár percet rászánok arra, hogy sorba vegyem őket, persze a köszönet és a hála kinyilvánításával onnan, ahonnan kapom. Így nap mint nap rádöbbenek, hogy mennyi mindenem van, s a még legvacakabbnak tűnő nap után is annyi mindent találok, amit akkor, abban a napban megköszönhetek. Tény, hogy a szeretet és a hála a két legnagyobb pozitív energia, s ezt is nálam sokkal okosabb emberek mondták.
Ha innen nézem, minden csak egy lecke, egy megtapasztalás. A pillanatnyi rosszban mindig benne van a jó is. Általában a nagy egonkkal akarjuk eldönteni, hogy mi az, ami jó és kell nekünk, aztán hányszor van, hogy a végén, mikor megkapjuk már nem is tetszik annyira. Tudod, vigyázz, mit kérsz, mert a végén még megkapod!
Ahelyett, hogy hagynánk magunkat sodorni az árral, szembeúszunk vele, aztán meg csodálkozunk, ha nem jutunk sehova.
Van egy rém egyszerű játék, hogyan lehet eldönteni, ha valami igazán kell és jó neked. Egyszerűen gondolj rá erősen, s figyeld meg, milyen érzéseid lesznek közben.
Ha ösztönösen elkezdesz mosolyogni, akkor nincs baj, már maga a tény, hogy elképzelted örömmel töltött el, s ha mosollyal együtt jött a jól ismert melegség érzés is, akkor nyert ügyed van.
De ha nem tudod eldönteni, ha valami nem stimmel közben, ha működésbe lépne a ’csakazértis’, akkor gondolkozz el, hogy valóban az-e, amire a legjobban vágysz, vagy amire szükséged lenne.
Tudom, ez nem mindig könnyű, de ez kicsit hasonlatos ahhoz, mint a párkapcsolatnál lévő nagy tévedésünk. Ha eleve úgy kezded, hogy majd Te idővel megváltoztatod a másikat, régen megette a fene. Fogadd el, szeresd, s ha változni is fog, önmagától teszi majd, s nem a Te akaratod függvényeként.
Na persze, ez az egész amiről eddig írtam azért nálam sem működik mindig tökéletesen, néha még bezavar az egom, meg a türelmetlenség, de szerencsére egyre többször felismerem, ha nem a jó oldaláról közelíteném meg a dolgokat, s így már könnyebb visszatalálni a helyes útra.
Minden negatív kilengésem, önmagam félrevezetése csak egy újabb felismerés ahhoz, hogy a hit, a pozitív gondolkodás vagy hívd, aminek éppen akarod az egyetlen járható út ahhoz az élethez, amit elképzeltem magamnak…folyt.köv.
Lélekmozi 125
2010 szeptember 13. | Szerző: Izolda
Már mindent összekeresett, de sehol sem találta. Minden helyet többször megnézett, kiforgatta a zsebeit, a táskákat, a fiókokat, még a szennyestartót is, hátha, de nem találta sehol. Végül tanácstalanul dőlt neki a hűvös falnak, s nagyot sóhajtott elkeseredésében.
Hány éve is, hogy utoljára látta? – próbált kutakodni az emlékei közt. Négy, talán öt? Mikor is találkozott azzal a fura öregasszonnyal a szigeten? Egyáltalában hogy is keveredett oda?
Már nem is emlékezett rá, csak arra, hogy hirtelen lett két szabad órája, aminek mintegy értelmet adva kisétált a szigetre, mint rég. Csak ment, ösztönösen vitték a lábai az ismert ösvényeken. Emlékezett a fákra, a kövekre, a padokra. Annál a bizonyos padnál megállt, sokáig, szótlanul, de nem ült le. Mintha attól félt volna, hogy hirtelen a semmiből előbukkan valaki, akit már nem akart látni.
S ahogy ott állt, hirtelen megfogta egy öregasszony a karját. Nagyon puha, finom keze volt, aminek szépségét az idő múlása sem tudta elhalványítani. A pillanatnyi félelemtől terhes borzongást átváltotta valami fura melegség, ahogy hozzáért.
– Segíthetek? – kérdezte halkan, s bátorítóan rámosolygott.
– Nem, köszönöm, nincs semmi, amire szükségem lenne. – felelte, s kicsit értetlenül állt a kérdés felett.
– Pedig nekem úgy tűnt, mintha keresne valamit, csak nem találja. De tudja, szerencsére még mindig olyan a szemem, mint a sasé, s már messziről feltűnt, hogy ott csillog a fűben, csak ahol maga áll, onnan pont nem látszik – s miközben ezt mondta korát meghazudtoló kecsességgel lehajolt, s felvett a földről egy apró kulcsot.
– Jé, tényleg nem láttam, de ez a kulcs nem az enyém – lepődött meg, majd tanácstalanul nézett a felé nyújtott kézre, amiben a kulcs lapult.
– Lehet, de akkor is magára várt itt a fűben. Tudja, ez egy nagyon különleges jószág. Minden olyan zárat kinyit, amit egy lakatos sem tudna.
– Akkor talán egy betörőnek kellett volna megtalálnia – próbálta némi humorral oldani a zavart, amit hirtelen érzett, s egyre jobban nem értette, hogy mit akarhat tőle ez a nő.
– Ejnye no, ne értetlenkedjen. Ahova ez a kulcs való, oda nem lehet csak úgy betörni. Meg egyébként is, nem mindenkinek mutatja ám meg magát. Örüljön, hogy magának igen. Akinél a kulcs van, az ismeri a szívek titkát, ha akarja. Csak a szíve fölé kell szorítani a kulcsot, s hittel kérnie kell. Persze, csak ha akarja – tette hozzá még egyszer nyomatékkal.
– És én honnan tudjam, hogy ezt akarjam-e? – kérdezte, de maga is meglepődött saját kérdésén, olyan hihetetlennek és zavarosnak tűnt az egész.
– Ne legyen már ilyen makacs, vegye csak el, még szüksége lehet rá – felelte az idős nő, majd úgy ahogy jött, hirtelen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Nem maradt utána más csak a kulcs, amit az előbb egy határozott mozdulattal a kezébe nyomott.
Maga se tudta, hogy miért, de nem volt szíve visszadobni a pad alá, talán az emlékek miatt, vagy ki tudja, így zsebre tette, s hirtelen az órájára pillantva elindult visszafelé.
Nagy ritkán eszébe jutott a jelenet, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Szinte már feledte is egészen tegnapig.
Holnap elmegy, s szeretett volna neki valami nagyon különlegeset adni búcsúzóul. Valamit, amit senki mástól nem kaphat meg. S akkor eszébe jutott a kulcs. Hitte is meg nem is, hogy igaz lehet, amit akkor, ott az öregasszony mondott, de elképzelte, hogy egy szép láncon majd odaadja neki, s ahogy bekapcsolja a láncot a nyakán a kulcs majd pont a szíve fölé fog érni.
S ha igaz, ha valóban igaz a történet, akkor majd ez a kulcs felnyitja szíve rejtett titkát, s egyszer, ha a valót már nem bénítja majd a félelem, akkor talán majd visszajön hozzá, s együtt nevetnek ezen az egész kavalkádon.
De most hiába kereste, nem találta, így nagy sokára mégis rászánta magát, hogy lefeküdjön aludni. Ritkán emlékezett az álmaira, de ahogy felriadt döbbentem hallotta az éjszakából feltörő hangot, ami folyamatosan ott susogott a fülébe: Ne keresd tovább, a kulcs a szívedben van….folyt.köv.
Lélekmozi 124
2010 szeptember 13. | Szerző: Izolda
Köszönet azért a 14.000 látogatóért, aki már járt nálam. Persze ebben benne vannak a visszatérők is, na nekik – Nektek külön köszönet jár J
Annyira egyszerű szó, mégis olyan sokszor elfelejtjük….
Köszönöm – vajon miért nem mondjuk többször? Pedig hát varázsszó…
Talán azért, mert olyan természetesnek veszünk dolgokat az életben. Hogy vannak, csak úgy. Tárgyak, emberek, gesztusok, érzések, kapcsolatok stb.
Pedig az életben ezek a dolgok nem természetes módon járnak.
Pl. mikor mondtad utoljára valakinek, hogy köszönöm, hogy felhívtál? Vagy olyan természetes, hogy gondolt rád?
Mikor mondtad utoljára egy barátodnak, hogy köszönöm, hogy meghallgattál, vagy ez is olyan természetes, hogy volt ideje és türelme rád?
És akkor még nem is említettük a családban lévő napi szívességeket, amik csak úgy, járnak?
Kicsit úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint az imával sokan. Amíg minden rendben van talán eszünkbe sem jut, hogy hálát adjunk. Bezzeg ha valami baj van? Egyből megy a fohász, meg a még csak most az egyszer, s ígérem, aztán minden másképp lesz…
S ha nem lesz még most az egyszer? Akkor lehet mondani, hogy bezzeg én megmondtam….
Ha egyszer nem lesz, aki meghallgasson, nem lesz, aki segítsen, nem lesz, aki megértsen, akkor majd kinek mondod, hogy köszönöm?
Ha csak egy napra, hirtelen mindenki eltűnne mellőled, megéreznéd, hogy hányan vannak, akik nap mint nap megérdemelnék a szót, amíg nem késő….folyt.köv.
Lélekmozi 123
2010 szeptember 5. | Szerző: Izolda
Gondolkodok, ez nálam már csak ilyen alaphiba. Meg az is, hogy érteni szeretném körülöttem a világot. No nem a metafizikára és egyéb, szőkés fejemnek nem való dolgokra gondolok, hanem leginkább az emberekre. Hogy mit, miért tesznek, vagy nem tesznek, mondanak, vagy nem mondanak stb.
Ez is épp elég nagy feladat számomra, bele is törik a bicskám rendesen.
Figyelek, hidd el, nagyon figyelek, még ha ez egyből mindig nem is látszik.
Az elraktározott dolgokat aztán idővel előveszem, megpróbálom összerakni a képet, de sokszor érthetetlen montázs jön ki a mozaikokból.
Megkönnyítve utólagos dolgomat szokásom, hogy néha váratlanul kérdezek.
Ez általában azért éri válatlanul és valljuk be, sokszor kényelmetlenül a másikat, mert egyébként nem szokásom a faggatódzás. Hagyom, hogy valaki annyit mondjon el magáról, amennyit szeretne. Így sokszor fél órás monológokba torkollik a beszélgetés, ahol már tényleg csak egy-két irányított és érdeklődő kérdés kell, s többet megtudok, mint azt a másik szerette volna.
De néha kellenek a hirtelen, rövid és tömör kérdések, amikre ritkán kapok rövid, tömör válaszokat. Mintha hirtelen támadásként élné meg a másik, aki kapja, pedig nem az. Csak a megértést szolgálná, mert a miértekre való választ keresem szüntelen, folyton folyvást, remélve, hogy egyszer szemben áll majd velem valaki, aki hasonlóan néz, mint én, hasonlóan lát, és hasonlóan gondolkodik. Akinek a kérdések nem fenyegetések, hanem megtiszteltetés, mert az érdeklődést, a tisztábban látásra való törekvést látja meg benne. Pont úgy, ahogy én.
De amíg az, aki velem szemben áll nem képes levetkőzni álruháját, megszabadulni a hosszú évek alatt begyakorolt kliséitől, sablon válaszaitól, az unalomig ismételt strófáitól, addig nem fogjuk érteni egymást.
Az igazi mindig jobb, mint a kép, mert az őszinte, legyen az bármely fájó is, mert mindig tovább és előre visz, míg a hamis, festett kép csak homályba vezet. S nincs olyan, hogy egyszer ki ne derülne a valóság.
Egyszer lesz valaki, aki majd eléd áll, és csak annyit mond: tudom ki vagy.
No nem fenyegetésnek szántam, csak úgy, hogy azért ezt ne felejtsd….folyt.köv.
Lélekmozi 132
2010 október 2. | Szerző: Izolda
Óriás voltál, csak álltam, s a nyakam is belefájdult a nézésbe. Hiába szóltál, hangod onnan fentről más szférába vitte a szél.
Egyszer megsajnáltál, s két erős karoddal felemeltél egy felhőre.
Azóta ezen a felhőn ülök.
Nem tudtam, hogy a felhők közt élni is felér egy börtönnel…folyt.köv.
Oldal ajánlása emailben
X